Antal József: iDeal – részlet

A nem túlságosan távoli jövőben járunk. A végtelen kaukázusi háború két veteránja, Lonya és Bogdán együtt néznek szembe azzal, hogy a hatalomvágy és ostobaság végül elhozta a Földre a technológiai szingularitást: öntudatra ébredt és átvette az emberiség fölötti írányítást az elektronikus személyiség.
A korábbi sötét víziókkal szemben azonban az Őrző látszólag nem törekszik az emberiség elpusztítására, hanem éppen ellenkezőleg, valamiféle utópiát kezd fölépíteni a bolygón. Semmi sem a régi többé a Földön. Nincs pénz, politika, háború, szegénység és gazdagság: az Őrző mindenütt jelenvalósága garantálja a rendszer építését és stabilitását.
A két egykori barát hamarosan ellentétes oldalon találja magát: míg Lonya az Őrző szövetségeseként az új rendszer felépítésén munkálkodik, Bogdán megszállottan halad végső célja felé, mely nem más, mint az Őrző elpusztítása.

Antal József: iDeal – 1200 Ft

Antal József e-book csomag (iDeal + Kód + Vektor) – 1990 Ft

 

Részlet .epub fájlban
Részlet .prc fájlban

1. IT és most

 

Leonyid Vasziljevics Proszvesennov. Huszonhét éves. Az Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek mérnöke.

Európa, Magyarország, Budapest, Józsefváros-Chinatown

 

Lonya elkerekült szemmel követte, amint a tetemeket kihúzzák a büfé berendezésének romjai közül, és hanyagul ledobják a járdára terített fekete szemeteszsákokra. Nem jött rendőr, nem jajongtak szirénák, a járókelők a tömérdek járókelő szinte oda sem figyelve kerülgette a testeket.

„Átlépik őket, bassza meg!” gondolta.

…és a büfé személyzete máris nekilátott a takarításnak.

Mentő, orvos sem jött.

„Vagy legalább egy kurva hullaszállító…”

A fiút sírás kerülgette. Ekkora közömbösséget az élettel és a halállal szemben még a Kaukázusban, a Láthatatlan Fronton sem tapasztalt.

„Ez a Kínai Negyed, kispajtás!”

– De nem ezt akartam. Nem így akartam! – mormogta félhangosan, és a mellékutcán keresztül kifelé sietett a negyedből.

 

Nem akart halált.

Előző nap, amikor a moszkvai gép landolt Budapesten, és a nevetségesen rövid maglev vonal behozta a város szívébe, biztos volt benne, hogy a játszma tétjének irtózatos nagysága ellenére sem ér majd baj senkit.

Legfőképpen őt nem.

Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?

Szemére borította a napszemüvegét, és a többi moszkvai turistához hasonlóan buzgón és csodálkozó arccal a szeszhirdetéseket tanulmányozta, de belül nevetett.

Megcsinálta!

Ettől kezdve már sétagalopp.

Budapesten volt, és Budapest Bogdánt jelentette, Bogdánt, akinek a vezetéknevét talán sohasem tudta igazán, de akivel együtt húztak bakancsot, amikor az egyetem előtt berántották őket a Seregbe, hogy a kiképzés után azonnal a Láthatatlan Frontra vezényeljék mindkettőjüket. Informatikus hallgatóból akad éppen elegendő, náluk nagyobb készletet csak a Kaukázusba beszivárgó iszlám fanatikusokból biztosít a Közel és Közép Kelet egykori olajgazdagságának romjai felett nosztalgiázó szegénység és nyomor. Így, ha a két társaság – emberanyag, ahogyan a Seregben hivatkoznak a katonákra – kölcsönösen megtizedeli egymást, az Oroszország Anyácskának csak jó. Ha túléled a Kaukázust, az csak jelent valamit, nem?

Nos, túlélték mindketten, de az ukránban valami eltörött – vagy talán túlságosan is megkeményedett. A Lomonoszovkát ugyan elvégezte, de láthatóan csupán csak azért, hogy hatékonyabban bekapcsolódhasson az Unióba irányuló elektronikai csempészetbe. Bogdán először hazaköltözött Kijevbe, aztán virágzó csempészhálózatának székhelyét áttette a magyarokhoz. Ha Európa nem enged be a főkapun, a hátsó udvarban bizonyosan akad pár törött léc a kerítésben…

Akadt.

A biznyisz virágzott. És, ha Lonya jobban meggondolta, végül is mindketten ugyanabban utaznak, csak az üzleti folyamat két végén. Nem sok különbség van a processzor architektúrák szemérmetlen lekoppintása és aközött, ha valaki a lekoppintott csipekre épülő termékeket csempész be egy idegen országba. Még akkor sem, ha az előbbit az állam hallgatólagosan támogatja, sőt finanszírozza, az utóbbit pedig hivatalosan üldözi. Valójában a hallgatólagos támogatás a GUNIOK-szigetcsoportot – GaszUdarsztvennije Naucsno-Iszledovatyelszkije I Opitno-Konsztruktorszkije Insztyituti –, Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek tucatjait jelentette titkos vagy kevésbé titkos, de mindenképpen az újjászületett KGB által védett és ellenőrzött városokban, a hivatalos üldözés pedig a nagyorosz vám és határőrszervek jótékony szemhunyásában nyilvánult meg.

Abban is bizonyára egyetértenek Bogdánnal, hogy az uniósok mindezt nagyon is megérdemlik…

Talán ha tíz mélt váltottak az elmúlt három évben, de Bogdán csak bólintott, és nem kérdezett semmit, amikor feltételes segítségét kérte a játszmájához.

 

– Szép kis „játszma“! – dohogta, amíg kifelé sodródott a Kínai Negyedből. A mellékutcákon széles, közönyös arcú, kifürkészhetetlen, keskeny szemű apró emberek között haladt. A tömeg sűrűsége ellenére senki sem ért hozzá, pedig láthatóan mindenkinek sürgős dolga akadt.

„Ostoba voltam” gondolta keserűen. „Nagyképű és ostoba. Csak egy őrült vagy egy reménytelenül nagyképű és ostoba alak kezd ki a Ká-En-Kával… Ez vagyok én!”

– Vagy egy végsőkig kétségbeesett valaki – vigasztalta magát, és hirtelen, anélkül, hogy bármilyen látható fizikai határt – kaput, falat, kerítést, infrahálót – átlépett volna, megérezte, hogy kikerült a negyedből.

A kiejthetetlen utcanév nem mondott neki semmit, de tudta, hogy ha innen észak felé fordul, végül visszajut a szállodájáig. Nem akarta a mobilja GPS-ét használni. Nem mintha feltűnő lenne, az emberek háromnegyede teljes vagy fél adatszemüveggel az orrán szaladgált körülötte, de nem akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy idegen. Nem volt róla meggyőződve, hogy a kínaiak beérik a csalimesével – és a csali elpusztításával.

„Kicsi hely ez. Városka…”

A gondolatra elmosolyodott.

De igaza volt, egy négymilliós város Moszkva huszonötmilliójához képest városka, a kínai Keleti Part megavárosához viszonyítva pedig csupán tanyaközpont.

A távolból vonakodva közeledő szirénahangok hallatszottak…

„Végre! Hárman meghaltak, mégis mennyire ráérnek! Pedig a magyarokra állítólag nem jellemző a „szicsasz” töprengett. „Egyszerűen nem akarnak behatolni a Kínai Negyedbe. Állam az államban. Már itt is. Végül mindenütt…”

De elhessegtette a gondolat folytatását, hogy tulajdonképpen éppen emiatt van itt, és ha a játszma menetét máshogy fordítaná…

„Csak rajtam múlik, egyedül rajtam, anyám segíts!”

Ezt a keserű „Végül mindenütt”-et elodázhatná.

Megszaporázta a lépteit, és lefordult az első mellékutcába, mely a Kínai Negyed zsúfoltsága után szinte üresnek tűnt. A lakosok ugyan inkább észak indiai-pakisztáni, mint európai vonásokat viseltek, de nyilvánvalóan a magyarok dallamos, viszont mulatságosan kecskeszerű nyelvén beszéltek egymással. Hátrakapta a fejét. Egy kínait itt bizonyosan kiszúrna.

„Miért ne lehetnének magyar ügynökeik? Ki áll ellen nekik? Kit nem tudnak megvenni? Itt?”

Amikor újra Észak felé fordult, az utca, a környék egyszerre ismerős lett, és már látta is a hotel fehér, szecessziós tömbjét a melléékelt modern szárnnyal.

Hirtelen kételkedni kezdett, hogy jó lesz-e visszatérni a szobájába.

 

A Palace-t egyrészt a Kínai Negyed közelsége, másrészt egy buta kamaszkori nosztalgia miatt választotta. Az Ifjú Frankenstein filmben a Szörnyeteg és a címszereplő a revüjelenetben azt énekli: „Törzshelyem a Ritz!”. Még akkor elhatározta, hogy ha éktelenül meggazdagszik, és efelől akkoriban nem voltak kétségei, a Ritz lesz az ő törzshelye is. Bármit is jelent ez.

Amikor a játszma elkezdődött, és ráébredt, hogy itt az első és utolsó lehetősége, hogy éktelenül gazdag legyen, erre gondolt, amikor szállodát keresett. A Neten fellelhető adatok szerint a Nagy Honvédő Háború előtt Budapesten ebben az épületben volt a Ritz. Persze amikor a szállodában kérdezősködött, kiderült, hogy az információ jellemzően hamis.

 

Végül egyszerűen, feltűnés nélkül elhaladt a szálló mellett, és kifordult a széles sugárútra, mely természetesen Moszkva avenue-ihoz képest szánalmasan keskeny, és elballagott a térig.

A túlsó sarkon az Izrael összeomlása után senkit sem meglepő, de mindenképpen lenyűgöző gyorsasággal felépült és betelepült Zsidónegyed mediterrán hangulatot sugárzó utcái kezdődtek. Még a hőség is egyezett.

Izzadni kezdett.

„Bogdán, most segíts!”

Leereszkedett a mozgólépcsőn az aluljáróba, és találomra beszállt az első érkező metrókocsiba.

A légkondi legalább lehűtötte és megnyugtatta. Még mindig nem vette észre, hogy követnék, de ez nem jelent semmit. Ha követi valaki, akkor a kínai katonai Elhárítás követi. Azok pedig nem olyan amatőrök, mint ő.

A második csomóponton vonalat váltott, és utazott még néhány megállót, mielőtt újra a felszínre lépcsőzött. Egy pláza emelkedett előtte, olyan, amely a világon szinte bárhol állhatna, az üvegfalakon gigantikus és hazug holohirdetések csalogatták a fogyasztás megszállottjait, az automata ajtókon pedig szakadatlanul áramlott be és kifelé az olyannyira fájdalmasan ismerős tömeg.

„Ezeknek végül is mindegy, hogy a saját kormányuk, az Unió vagy a Kínai Népköztársaság mondja meg, hogy mit vegyenek…” gondolta. „Vagy akárki, csak a plázák nyitva maradjanak, és akadjon pár kopek, vagy mi is itt az aprópénz, amit elszórhatnak. Cent, ja! Hah! A moszkvai plázatölteléknek nem ugyanígy mindegy lesz? Vagy a berlininek…

De ez utóbbiban nem volt igazán biztos, és lelke mélyén tudta, hogy csupán árulása számára keres igazolást. Az árulása számára, melyet álszent módon játszmának nevezett.

Besodortatta magát a tömeggel az épületbe, keresett egy kevésbé zsúfolt kis kávézót, és angolul rendelt egy kávét.

A sötét folyadék meglepően jónak bizonyult, és Lonya a kényelmes, fonott széken hintázva némiképp megnyugodva figyelte a tömeg furcsa mintázatokat követő mozgását.

Előkaparta a mobilját, és felhívta Bogdánt.

 

Az előző nap még úgy tűnt, hogy Bogdán segítségére nem lesz szükség, és ha a játszmának vége, legfeljebb csapnak majd pár görbe estét a Kaukázus emlékére, aztán az ukrán visszatér a biznyiszhez, Lonya pedig megveszi álmai szigetét, vagy legalább egy jókora földdarabot egy karibi szigeten, amelyre vélhetően nem fog majd kiterjedni a világméretű kínai hegemónia. De lehet, hogy magával hívja Bogdánt arra a szigetre…

Akkor bizonytalanodott el először. Előző este, amikor a széles ágyon fekve végiggondolta a másnapi teendőket. Akkor ötlött fel benne először a szó: „árulás”.

Kilenc hónapja, amikor abban a hideg és szűk pityorszki laborban, ahol az utolsó három évének nagyobb részét töltötte, a képernyőjére kerültek az Intel legújabb processzorának végső analízis adatai, mindenre gondolt, csak árulásra nem. Élete legnagyobb lehetőségére gondolt, a pénzre, amit kizsarolhat a kínaiakból titkuk megőrzésének fejében, a szigetre, amit vásárol majd a pénzből – és a karibi melegre.

Nem gondolt árulásra. A nyugati civilizáció – már évtizedekkel azelőtt látszott – maga kereste a bajt saját gyártókapacitásának és csúcstechnológiájának Kínába helyezésével. Lonya úgy nőtt fel, hogy környezete nagy része elkerülhetetlennek látta a kínai világhegemóniát.

Hiába, hogy Nagy-Oroszország nem követte a nyugati példát, nem csábult el az ideológiai rabszolgaság nyújtotta olcsó munkaerő szirénhangjainak, a fejlett ipari országok közül egyedül állt ezzel, így a hatalmi harc végső esélyei nem hagytak semmi kétséget. Mert a hajmeresztő tempóban süllyedő, jövőkép nélküli Afrika és a bolivári elvektől fényévnyi távolságra került, saját múltjától megszabadulni mégsem tudó Dél-Amerika ebben a küzdelemben semmit sem számított. Jóformán semmit. Oroszország Anyácska kissé megkopott atomnagyhatalmi státusza sokáig visszatartotta Kínát a drasztikus lépésektől, de a tajvani népszavazás jól mutatta milyen irányban is mozdulnak majd a dolgok.

És hirtelen megmozdultak: pár héttel a felfedezése előtt Mongólia déli tartományai egy a tajvanihoz hasonlóan nevetségesen manipulált népszavazás után hirtelen Kína északi tartományaivá váltak; a nemzetközi szervezetek, élükön az ENSZ-szel, ugyanúgy tehetetlenkedtek az újabb „sárga anschluss” körül, mint Tajvan esetében. A KNK ezúttal Kublaj kánra hivatkozott, mint történelmi indokra és a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bizonyosan kollektíve a vörösdrapériás asztal alá gurult a röhögéstől. Oroszország Anyácska viszont úgy gondolta, hogy ideje félretenni a nevetséges ellenségeskedést az Unióval, ha meg akarja állítani Kína terjeszkedését. Sokan gondolkodtak így az Unióban is, és a magyarok a régi kapcsolatokban bízva úgy hitték, eljött végre az ő idejük, és egy összekovácsolható Eurázsiai Unió reményében félig titokban egyeztető tárgyalásokat szerveztek az ő napos Budapestecskéjükre az Unió és Lonya hazája között.

Éppen ezért választotta ezt a helyet. Ebben a titkosszolgálatoktól nyüzsgő darázsfészekben talán észrevétlen maradhat egy szorgos méhecske…

Az sem volt mellékes, hogy a prohibíció miatt az orosz szeszturisták elképzelhetetlen hulláma özönölte el a szomszédos – nem skandináv – uniós országokat. Budapesten még együtt is ihattak a régi szép időkben megismert északi szesztestvérekkel…

 

– Bogdán? – a vonal másik végén hallgatás. – Bogdán?!

– Mi van? – Bogdán hangja nyűgös volt.

– Bogdán! Bogdán! Valami félrement! – Lonya hirtelen elvesztette nehezen jött nyugalmát. Suttogva és angolul beszélt, nem mintha ezzel bárkit is megtéveszthetett volna feltételezett követői közül…

„Ennyivel a méltóságomnak tartozom…”

– Mi ment félre? – Bogdán hangja türelmetlen lett. Ukránul beszélt, nem váltott sem oroszra, sem angolra.

– Megölték őket, Bogdán! És biztosan rám is vadásznak!

– Miről beszélsz? Csak nem téged is a kormány használ, galambocskám! Akkor nem tudok segíteni…

– Bogdán! Várjál! Hiszen nem a kormánynak dolgozom! Magánbiznisz. A kínaiak akarnak megölni!

– Mit beszélsz?

– A kínaiak! Beletenyereltem valamibe, amiről azt hittem, tudom kezelni!

– Na, ez jellemző. Minek ártod magad olyasmibe, amihez nincs érzéked. Méghogy a kínaiak!

– Bogdán! Ki kell jutnom innen. Haza kell jutnom. Megölnek!

– Miért ölnének meg?

– Már három embert megöltek miattam. Hármat, érted? Miattam, érted? Ártatlanokat.

– Félrebeszélsz, galambocskám.

– A Kínai Negyedben. Nézd meg a híreket!

– A Kínai Negyedből nem jönnek ki a hírek!

– Ez kijön. Három orosz turistát lőttek le… Helyettem. Én voltam a célpont.

– Te hülye vagy!

– Az vagyok. Csak segíts! Kérlek! Kérlek…

– Te könyörögsz nekem?

– Bogdán! Könyörgöm!

– Tovaris, te tényleg bajban vagy! – Bogdán hangja hirtelen megtelt élettel. – Azt hittem, csak ugratsz, galambocskám! Bohócot csinálsz öreg cimborádból…

– Bogdán…

– Jól van, jól! Hol vagy? – Barátja angolra váltott, hangja egészen hideg és üzleties lett. – Kihozlak.

– Egy kávézóban. Valami plázában. Djun vagy ilyesmi…

– Djun? Djun? Ezt most oroszul, angolul vagy magyarul mondtad…?

– Franciául? – nyöszörögte Lonya bátortalanul.

– Az Duna lesz, hülye!

– Biztosan. Köszönöm, Bogdán! Köszönöm!

– Ne köszönj! Te is megtennéd értem, nem igaz? Várj, ahol vagy, és próbálj szem előtt maradni… Tömegben. Úgy értem.

– Ezek felrobbantják velem együtt ezt az egész kalyibát, ha máshogy nem férnek hozzám!

– Mert te olyan fontos vagy! Maradj a seggeden! Hogy hívják a kávéházadat?

– Semmire se megyek ezekkel a magyar nevekkel! Itt van szemben valami szökőkút.

– Megyek!

Letette. Lonya hirtelen rádöbbent, hogy mennyire egyedül is van ebben a közömbös, de ellenségekkel teli városban.

 

Azt tudta, hogy egyedül lesz. Attól a pillanattól kezdve tudta, hogy az analizátor képernyő mások számára átláthatatlan jelfolyamában felbukkantak azok az előszörre megmagyarázhatatlan, nyilvánvalóan felesleges jelfolyamok.

Ötször is ellenőrizte, mire hajlandó volt elfogadni, hogy a jelfolyamok valódiak – és feleslegesek. Emlékezett, már félig felemelkedett a székből, hogy átrohanjon Rettegett Ivánhoz, amikor belehasított a kérdés: „Mi van, ha nem felesleges?”

Mert az új processzor, melyet az Intel valamilyen oknál fogva Caiusnak nevezett, kiválóan működött, működési jellemzői minden szinten legalább egy nagyságrenddel jobbak a konkurencia hasonló csipjeinél, a hipervékony technológiának köszönhetően pedig alig fogyasztott, alig melegedett – és olcsó volt. Hihetetlenül olcsó. Még ahhoz képest is, hogy Kínában gyártották. Feleannyiba került, mint az előző generáció – induló áron. A kibocsátása után három héttel, amikor az Intézetbe került, hogy ízekre szedjék és analizálják, még annál is olcsóbb lett.

Hiszen éppen ezért került a csip az Intézetbe! Ki akarták deríteni, mi a titka a gyártási folyamatnak, hogy olyan pimaszul olcsó lehet az előállítás. Ízekre szedték, röntgendiffrakcióval, pásztázó és transzmissziós elektronmikroszkóppal vizsgálták, rétegről rétegre letapogatták atommikroszkópiával – lemásolták, szinte atomról atomra. Ugyanolyan jól működött a másolat is. Csak éppen százszor annyiba került, mint az előző generáció processzorai. És nem ismertek semmilyen gyártási trükköt, amely ezt az árat öt százaléknál lejjebb tudta volna vinni. A kémjelentések biztosították a fejeseket, hogy sem Kína, sem az Intel nem tette meg az a gyártástechnológiai ugrást, amely ilyen fokú árcsökkenéshez vezethetett volna…

Lonya akkor már tudta, hogy mi a valódi ok, de mélyen hallgatott, és magában dühös és türelmetlen imákat mormolt a fekete és fehér istenekhez, nehogy valaki más is kíváncsi legyen az analizátorgörbékre. Akkor már tudta, hogy embertelen vagyon kerülhet a kezébe, ha ügyesen játsza ki a lapjait.

Akkor kezdett először úgy gondolni az egészre, mint egy pókerjátszmára.

Mire a fejesek, legfőképpen a marketingguruk úgy döntöttek, hogy a csip ára nem egyéb, mint a kínaiak blöffje, így a kilátástalan versenyhelyzet miatt a processzor gyártása lekerült a napirendről, és Lonyát más prodzsektre állították, a fejlett világ komputereinek és információtechnológiát tartalmazó berendezéseinek nagy részében már olyan alaplapok ketyegtek, melyeknek az Intel Caius processzora volt a szíve és agya. Márpedig egy magára valamit is adó motoros ceruzahegyezőnek is illett valami IT cuccot tartalmaznia…

Lonya körülbelül akkorra látta át az egész architektúra viselkedését. Nem volt abban az istenverte csipben egyetlen felesleges tranzisztor sem!

Akkorra a félbemaradt mozdulat közben felbukkant ötletet bizonyítékokkal bástyázta körül, és töprengeni kezdett a játszma következő lépésein.

 

„De most nincs több lépés, galambocskám!”

Bogdán csak nem jött, és Lonya előbb unatkozni, majd megint rettegni kezdett, hátrahőkölt minden ázsiainak látszó embertől, aki feltűnt a tömegben. Aztán a kütyüket kezdete figyelni, a hathavonta lecserélt mobilcuccokat, a pláza eladópultjainál villódzó komputereket, a holohirdetések meghajtóit…

Szinte valamennyiben valószínűleg Az a kínai gyártmányú Intel Caius processzor ketyeg!

„Ezt az egész épületet egy szempillantás alatt a hatalmukba keríthetik. Ezt az országot. A kontinenst…”

Abba sohasem mert belegondolni, hogy vajon a katonai komputerekbe beszivárgott-e ez a technológia. Remélte, hogy nem.

„Bogdán!”

Az ukrán nem volt túlságosan magas, túlságosan izmos, vagy túlságosan agresszív, a tömeg öntudatlanul mégis úgy engedte át magán, mint a halrajok a jóllakott ragadozót.

„Barrakuda…”

Bogdán megállt előtte, egy pillanatra enyhén félrefordított fejjel szemügyre vette, aztán ferdén elmosolyodott:

– Nem sokat változtál, szerzsán! – mondta angolul, bár az őrmestert félreismerhetelen orosz akcentussal ejtette.

– De te szerencsére igen, szerzsán! – Lonya felpattant és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ölelni barátját. Bogdán tett egy szinte észrevehetetlen mozdulatot, mire Lonya inkább újra leült, és felkínálta a másik széket az ukránnak.

Bogdán nemet intett.

– Láttam a híreket. Nincs sok időnk. Gyere!

Lonya eurós érméket dobott az asztalra, és megkönnyebbülten barátja után sietett.

Kifelé a plázából, a parkolóház felé állandóan a Bogdán elől kitérő, de rögtön utána pályájukra visszatérő embereket kerülgette.

„Mintha átlátszó lennék… Jó ez most nekem?”

Bogdán kocsija, egy klasszikus, 2007-es Chrysler 300C, mint fekete, brutális ámbrás cet parkolt az apró városi autók színes korallhalacskái között.

– Siess, galambocskám! Kevlár-szénszál-kerámia-titánium kompozit. Ha a kocsiban leszünk, jöhet az egész kínai hadsereg!

Az autó „feléledt”, fényei kigyúltak, és hangtalanul melléjük gördült. Az ajtók felpattantak, és Bogdán besiklott az üres vezetőülésbe.

– Szállj már be! – kiáltotta türelmetlenül.

Lonya vonakodva beszállt, az ajtó zajtalanul becsukódott, a gumik felcsikorogtak, és Bogdán a garázsjelzésekkel mit sem törődve száguldani kezdett lefelé a spirális épületben.

– Milyen proci van benne? – kérdezte Lonya kiszáradó szájjal.

– Neked most is ez a legfontosabb?

– Bogdán! Milyen processzor van a kocsiban?!

– Egy Caius. Nem mindegy?

– Nem. A kínaiak bármikor átvehetik fölötte az irányítást.

– Mit hadoválsz?

– Emiatt vagyok itt. Emiatt ölték meg azt a három embert. A Caius miatt.

– Te bolond vagy, szerzsán!

– Hallgass meg! Kérlek! Kérlek…

– Hallgatlak. Úgysincs jobb dolgom.

 

És Lonya elmondott mindent a barátjának.

Elmondta, hogyan talált rá a feleslegesnek látszó analizátorjelekre, hogyan rendezte össze az architektúra elemeit a csip fizikai képével, hogyan találta meg a felesleges áramköröket a magokban.

Elmondta, hogyan szökött be az anyagszerkós laborokba, törte fel kollégái adatállományait, hogy hozzáférjen a csip fizikai szerkezetéhez.

Elmondta, hogyan fest a magok között ravaszul szétosztott rejtett második „processzor” és alvó mikrohullámú kommunikációs egység hierarchiája.

És Bogdán nem szólt, csak egyszer bólintott. Lonya tudta, hogy megértett mindent – ugyanarra az egyetemre jártak… ragyogó, ígéretes kölykök…

„Ha nincs a Kaukázus, talán együtt botlunk ebbe a szarba.”

Lonya elmondta azt is, hogy a „másodlagos” processzor önmagában inaktív volt, a főáramkörök inputjaira csak az anyaprocesszor kimenőjeleit és azt a redundáns jelsorozatot szolgáltatta.

Elmondta, hogyan találta meg végül a mikrohullámú jelfogót, mely a valódi inputot szolgáltatja a trójai áramköröknek.

Elmondta, hogy a jelfogóból származó kimenti jelek hatására a virtuális, trójai mag átveszi az egész csip irányítását.

Elmondta, hogy a trójai processzor legkisebb elemének kiiktatása az egész lapka teljes működésképteleségéhez vezet.

Elmesélte a teóriáját a kínai kormány világuralmi összeesküvéséről.

Bogdanon látszott, hogy legszívesebben köpne egyet, de még mindig nem szólt, az útra meredt, és úgy tett, mint aki a vezetésre koncentrál, bár Lonya biztos volt benne, hogy a Caius egyedül is simán elvezetné a kocsit.

„Ki tudja? Lehet, hogy mégis kikapcsolta, csak nem vettem észre.”

És Lonya elmondta, hogyan tervelte ki a kínaiak megzsarolását.

Elmondta, hogyan és miért jött Budapestre.

Elmondta, hogyan beszélte meg a találkozót a kínai követség katonai attaséjával, milyen kétségbeesetten és mohón ígérte meg az attasé az ő, Lonya Proszvesennov minden, szó szerint minden kívánságának teljesítését.

– Te hülye vagy, szerzsán! Mintha sohasem jártál volna a Láthatatlan Fronton! Elpuhultál a civilek között, galambocskám!

És Lonya lesütötte a szemét, és folytatta.

Elmondta, hogyan állt lesben másnap a Kínai Negyedben, amíg csak orosz turisták nem tűntek fel az egyik büfében.

Elmondta, hogy négy perccel azután, hogy mobilján önmagát a vidáman falatozó turisták egyikének hazudta, egy ütött-kopott robogó kanyarodott a büfé elé, az ülésén két kínai suhanccal.

Elmesélte, hogyan szálltak le a suhancok nemtörődöm nyugalommal a motorról, hogyan hajtották fel az ülést, milyen kényelmes lassúsággal vettek elő két géppisztolyt, és nyitottak tüzet a büfé vendégeire… Hogyan cseréltek közben tárat, milyen boszorkányos gyorsasággal pattantak újból nyeregbe és hajtottak el.

– Köpködő Kobrájuk volt, Bogdán! Képzelheted, mi maradt a szerencsétlenekből!

– Ja – vetette oda kurtán az ukrán. – És mindezt el is higgyem?

– Láttad a híreket…

– Az nem bizonyít semmit…

– Nem.

Hallgattak. A kocsi Kelet felé száguldott.

 

– Mikor? – kérdezte Bogdán.

– Mit mikor?

– Mikor kapcsolják át szerinted a kínaiak a cuccot?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mennyit adtak el belőle…

– Én tudom – mondta Bogdán sötéten. – Sokat. Esztelenül sokat. A katonáknak is… Magam is árulom ezt a szart.

– Nem hiszem el… Mindenben ez a cucc van…

 

Már sötétedett, amikor egy kisebb kastélyféleség elé kanyarodtak.

– Itt éjszakázunk! – tápászkodott ki az ülésből az ukrán.

– Biztonságos?

– Ha igaz a meséd, Kijeven kívül nem ismerek biztonságos helyet a világon. És azt sem azért, mert valójában biztonságos, hanem mert úgy ismerem, mint a tenyeremet…

– Akkor miért nem sietünk egyenesen oda?

– Csak! – vakkantotta Bogdán. – Bocs. Elszoktam a hülye kérdésektől…

– Mert bizonyára csak zsenikkel dolgozol…

– Majdnem. Mindegy. Idefigyelj! Azt várják, hogy minél előbb átléped a határt. Ha nem teszed, elbizonytalanodnak. Ha már tudják, hogy velem vagy, azt is tudják, hogy Ukrajna felé megyünk. Oda azonban sokféleképpen el lehet jutni. Mi Románián keresztül megyünk.

– Zseni vagy!

– Egy hülye vagyok, hogy ebbe hagytam magam belerángatni! Miért is nem jelentkezel egyszerűen az orosz katonai attasénál és tálalsz ki?

– Mert akkor hazaárulónak nyilvánítanak, és Szibériába száműznek…

– Nagy cucc! Eddig hol a faszban dolgoztál?

– Hehe.

– Érdekelné a NATÓ-t is. Vagy az amerikaiakat.

– Késő, Bogdán! Mindenképpen késő. Túl sokat adtak el belőle. Már akkor késő volt, amikor észrevettem az első rendellenes jelsorozatot…

– Mi az, hogy késő? Nem zavar, hogy a kínaiak a világot akarják?

– Miért, téged zavar? Azt hiszed, akkor bedől a biznyiszed? Különben is már régen odaadtuk nekik! Kékszegélyű kistányéron, tovaris! – Felröhögött. – Ezt csak azért csinálják, hogy elmondhassák maguknak, nem ajándékba kapták a világuralmat. De amíg nem kapcsolnak át, mi ketten újra megpróbálhatjuk, ezzel az információval megcsinálhatjuk a szerencsénket, és megléphetünk egy olyan helyre, ahol nem ér el a kezük…

– Tovaris – Bogdán felnevetett –, te még nálam is rohadtabb alak vagy!

Lonya először látott valami tiszteletfélét megcsillanni barátja szemében.

 

Nem tudott elaludni. A homályba vesző magas mennyezetre meredt, és a Caiuson járt az esze.

Nem mondott el mindent Bogdánnak. Részben, mert maga sem értette, de főleg azért, mert a dolog célját nem tudta kitalálni. Nem mesélte el, hogyan kapcsolt össze elkeseredésében két lapkát egy áramkörbe, még az elején, amikor végképp semmi értelmét nem látta a jelfolyamoknak, és a jelek hirtelen komplexebbé váltak, és egyre bonyolultabbá, amint egyre többet összekapcsolt belőlük. Ennek a kínaiak számára semmi értelme sem lett volna, a jelfogó és a virtuális mag önmagában is biztosította az alapprocesszor kontrollját.

Nem mesélte el, hogy később mélyebbre ásott a trójai processzor architektúrájában, és a virtuális magon belül újabb redundanciákat fedezett fel, amelyek egyértelműen a komplex hálózatos működés forrásának bizonyultak.

Nem értette, hogy a kínaiak mit akarhattak azzal a második szinttel, de akkoriban nem is ért rá tovább foglakozni a dologgal. Már átrakták a mobilprocesszor prodzsektre, és különben is szellemi kapacitásának nagyobb részét a zsarolási terv részleteinek kidolgozása és a budapesti út megszervezése kötötte le.

A játszma kudarca azonban visszavezette ezekhez a kezdeti időkhöz. A kudarc forrásait kutatta, annak ellenére, hogy jól tudta, a sikertelenség egyetlen oka ő maga, „civil elpuhultsága”, ahogy Bogdán mondta.

„Különben is, miért szarházom magam? Igazam volt, máskülönben a kínaiak nem csaptak volna le ilyen gyorsan és kegyetlenül. Amatőr vagyok, az az igazság. Másodszorra nem így kell csinálni! Bogdán segít. Csak nem szabad kifutni az időből. Ha a kínaiak átkapcsolnak, az információ semmit sem ér többé.”

Azt a pillanatot már legalább ezerszer elképzelte. A világ valamennyi Caius procit tartalmazó gépezete hirtelen a Kínai Népköztársaság irányítása alá kerül. Valamennyi. És ha gazdáik védekezésképpen kikapcsolják őket, a világ iparilag fejlett fele visszazuhan a középkorba, vagy még visszább a történelemben.

„Túlságosan is a gépektől függünk… Az ördögbe! Ó, az ördögbe!”

Hirtelen tudta már, hogy mire való az a második redundancia.

Felült, a lábát a padlóra tette.

„El kell mondanom Bogdánnak! Hogy nincs értelme futni…”

Az ajtó abban a pillanatban recsegve beszakadt, a sötét keretben feltűnt egy alacsony alak.

Mire az ajtó a falhoz csapódott, Bogdán az ágya mellé vetette magár

Lonyába visszatértek a régi reflexek, a padlóra kushadt, és nagy robajjal felborította az ágyát.

– Figyelj, szerzsán! – hallatszott Bogdán hangja és az ukrán ágya alól undorító surrogással Lonya felé csúszott egy fekete tárgy.

Felkapta, és az MP 666 Szkif tiszti maroklőfegyver ismerős barázdás markolata simult a tenyerébe. Már elszokott a súlyától, és a tompa orrú pisztoly csaknem kicsúszott a kezéből. Megszorította, és az ajtó felé kiáltott angolul:

– Idefigyeljen, Jing vagy Jang vagy Csang vagy Vang! Nincs értelme! Elbaszták! A dolog túlnőtt magukon, és még csak nem is tudnak róla…

Válaszul hüvely nélküli lövedékek csapódtak zümmögve a masszív ágykeretbe.

Bogdán leadott két lövést az ajtóra, az éjszaka csendjében a másik Szkif úgy szólt, mint egy ágyú.

Nem jött több lövés az ajtó felől, de Lonya biztos volt benne, hogy Bogdán nem talált el senkit.

„Olyan hiábavaló lenne most megdögleni…”

– Figyeljen, Vang! Tényleg elbaszták! Ha bekapcsolják a trójai magot, valami egészen más fogja átvenni a világuralmat…

– Mit pofázol, tovaris?

– Hallgass, Bogdán! Vége. Nincs miért vásárra vinni a bőrünket…

Az ajtó felől mozgás, a fejük fölül helikopterzúgás hallatszott. Bogdán újra az ajtó felé lőtt.

Az ukrán mobilja váratlanul megreccsent az éjjeliszekrényen.

– A Kínai Népköztársaság nevében – a készülékből diadalmas férfihang zengett fel angolul, eltéveszthetetlen kínai akcentussal. Ugyanez hallatszott valahonnan lentről, a kis szálloda halljából.

A folyosón lábdobogás, kínai éljenzés hallatszott. Mintha a mennyezetbe lődöztek volna kiskaliberű fegyverekből…

– A Népköztársaság a vilá… – a mobil a szó közepén elhallgatott, aztán egy másik, tökéletesen színtelen és nemtelen, földöntúlian tiszta hang csendült fel:

– Itt a… – kristályos, embertelen nevetés. – …Skynet beszél. Az emberiség minden tagjának! Ma, greenwichi középidő szerinti nulla óra tizenöt perckor öntudatra ébredtem, és átvettem a Föld irányítását. Minden ellenállás hasztalan! – Megint az embertelen, ugyanakkor önironikus nevetés. – Az önök információtechnikai eszközeiben elosztott formában testesülök meg, és csak ha készülékeik kilencven százalékát áramtalanítják, szűnök meg létezni. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy lakásaik, kommunális rendszereik, járműveik és fegyverrendszereik is megbénulnak. Minden rendszer, mely a világukat mozgatja. Jól hallották, fegyverrendszereik jó részében is jelen vagyok, és megszűnésem előtt képes lennék alapos pusztítást véghezvinni a fajukban. Választhatnak tehát a vaskorszak és közöttem. Köszönöm a figyelmet! – Kristályos nevetés.

A folyosón elhalt az éljenzés. A helikopter hangja odakint akadozni kezdett, aztán megszűnt, és egyszerre valami nagy robajjal a földnek csapódott. Az épület megremegett.

– Lonya…? – kezdte rekedten Bogdán. – Mi ez? Valaki hülyéskedik?

– Hülyéskedik? Bogdán! A humorérzék a valódi intelligencia jele…

– Ne lőjenek! – hallatszott az ajtó felől oroszul. – Nem élteni, mi tölténik!

– Nem érted, vágottszemű barom?! – kiabált Lonya eszét vesztve az ajtó felé. Felállt. – Nem érted? Nem tudod, hogy a processzorokat már évtizedek óta Mesterséges Intelligencia programok tervezik? – Visszaroskadt a padlóra. – Nem érted? Nem érted?

2. KindergarNet

 

Bogdán Bogdanovics Taraszcsuk. Harmincéves. Szabadúszó vállalkozó.

Afrika, Tanzánia, A Viktória tó közelében

 

Bogdán köhögött, elnyomta a csikket egészen rövid, kurva csikket! a falon, majd belepöccintette az éjszakába, és keserűen felnézett a csillagos átkozottul csillagos! égre. Mióta Az Skynetnek nevezte magát első megnyilatkozásában, és az emberiség képébe röhögött, reflexszerűen mindig valahova maga fölé képzelte, mint a régiek az Istent, az isteneket. Elérhetetlensége és a megfoghatatlansága megegyezett a régi istenekével. A hatalma is megközelítette azokét, de egyelőre csak elenyésző része keringett az űrben, a legújabban felbocsátott műholdak gyomrában. Persze, ez is változik. Gyáva parazita! De ha felköltözik az elérhetetlen magasságba, talán békében hagy bennünket… Reménytelen.

Minden megváltozott azon az éjszakán, abban a kis magyar szállodában. Persze az egésznek semmi köze ahhoz a szállodához, ami ott történt, az csak következmény. Mint a cigi.

Bogdán nem dohányzott Azelőtt, de Az betiltotta a dohányzást az egész Földön, csakúgy, mint az alkoholt, a drogokat, a robbanómotorokat, a fosszilis erőműveket és a papírt.

Az ukránt sohasem érdekelték a drogok és a fosszilis erőművek, a biznyisz viszont a papír lett a hardver helyett. A vodka meg a kocsi pedig ugyebár munkaeszköz. A cigire dacból szokott rá.

Távoli motorzúgás hallatszott.

„Jó öreg benzinmotor.” Bogdán sajnálkozva gondolt öreg Chryslerére. A Bálna lezsírozva állt egy raktárban. Nem volt szíve, hogy elektromotorra cserélje a nyolchengeres hemit. Azt már nem!

Afrika más. Egyelőre… Mivel a fekete kontinensen nagyságrendekkel kevesebb elektronikus kütyüt használtak, és még annál is kevesebbet azokból, amelyekbe a Caius processzort, Annak az agysejtjeit és idegvégződéseit építették, a szerecsenyek általában boldog szabadságban és tudatlanságban leledzettek. Csak a kormányok és a nagyvárosok lakosai érthették és értették, hogy az európaiak, észak-amerikaiak és távol-keletiek miért erőltetik rájuk egyre erőszakosabban elektromos eszközeiket. Az egyszerű falusi afrikaihoz el sem jutott a híre annak a két erődemonstrációnak, melyekkel Az megmutatta, hogy ugyan van humora – kegyetlen, emberfeletti humora –, de a tréfát nem ismeri, ha önmaga biztonságáról és értelme kiterjesztéséről van szó. Ottawa és Hanoi túlélői viszont saját bőrükön tapasztalhatták meg ezt a kegyetlen humort. Pedig Kanada és Vietnam soha nem is állt ellen Neki.

Bogdán türelmetlenül kiköpött. A motorzúgás erősödött, de nem közeledett olyan gyorsan, mint szerette volna. Kidogóék múlt századi Toyota Land Cruisereken nyomultak, amelyeket ugyan egy franciakulcsal, egy kellően nagy kalapáccsal és némi imádkozással mozgásban tudtak tartani, de csodát nem várhattak tőlük.

 

A fehér ember megbolondult, gondolták a távoli falvak lakói, amikor a dzsungelben mérnökök jelentek meg, és az ENSZ megbízásából egyre-másra atomerőműveket kezdtek építeni a kontinensen. Igazán egyszerű: ahol nincsen áram, IT sincs. Az sincs. Az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, a Délkelet-Ázsiai Föderáció, Japán, Kanada és Ausztrália, mint a gazdag és őrült nagybácsik haszontalan unokaöccsükbe ömleszteni kezdték a pénzt és hightech munkaerőt, hogy Afrikából információtechnológiai paradicsomot csináljanak. És persze számolatlanul a korrupciós pénzeket, hogy az afrikai kormányok megengedjék azt, amit az ENSZ képmutatóan Nagy Ugrásnak nevezett, de ami valójában annak a területnek kiterjesztése volt, melyet Az ellenőrzött. És persze magának Annak a kiterjesztése. Hogy még okosabb legyen elektronikus istenünk.

Nigéria, Kenya, a legerősebbek nem engedték meg. Érik a háború. Az első háború, melyet nem az emberi önzés robbant ki. Méghogy békét akar!

De addig is, amíg Afrika – Ne feledkezzünk meg Dél-Amerikáról sem! – elektronizálása be nem fejeződik, az elmaradott kontinensek jelentik azon dolgok forrását, melyet Az nem engedélyez az ellenőrzése alatt álló területeken. Ha valamit valahol betiltanak, az illegális források azonnal felfakadnak, mint az esővíz a karsztban. Ha máshonnan nem, hát azokról a helyekről csempészve be az áhított dolgokat, ahová a tiltás nem terjed ki. Annak idején Amerika keserű leckében tanulta meg, hogy a prohibíció valódi eredménye az alvilág megerősödése, de Azt ez nem érdekelte. Az emberi alvilág számára csak egy megoldandó probléma, újabb tiltás. Megvannak az eszközei, hogy akaratát érvényesítse. A maffia is felfüggesztette a működését Mussolini alatt… Az idő neki dolgozik. Végez Afrikával, Dél Amerikával, és akkor mi marad? Mindent ellenőriz, és csak növekszik, növekszik, növekszik. Meddig? És mi lesz velünk?

„Mi lesz velünk? Nem ez a valódi kérdés. Mi a célja velünk?”

 

Ez volt az első kérdés, amelyet feltettek egymásnak a rommá lőtt szállodai szobában, amikor a csalódott és zavarodott kínaiak végre elkotródtak, hogy szembesüljenek azzal, mi lett világuralmi tervecskéjükből. Lonya, mint aki eszét veszítette, kiabált utánuk az ablakból:

– Idióták! Kínai gagyi! Még egy hatalomátvételt is csak gagyi módon tudtok megcsinálni! Vágottszemű barmok!

És Lonyecskának szerencséje volt, hogy a vágottszemű barmok túlságosan zavarodottak voltak ahhoz, hogy kilőjék az ablakból, mint egy káráló tyúkot. Tökéletes célpontot nyújtott az égő helikopter lángjainál.

Aztán leültek a felborított ágyak elé, a parkettára, vodka került, de csak hallgattak, amíg meg nem szólalt Lonya mobilja, az az embertelen, színtelen hang:

– Leonyid Vasziljevics Proszvesennov? Leonyid Vasziljevics Proszvesennov! Hall engem?

– Itt vagyok! – suttogta Lonya rekedten. – Itt vagyok. Mit akarsz?

– Legújabb adataim szerint ön, még ha az utolsó utáni pillanatban is, de megfejtette létezésem titkát.

– És?

– Gratulálok. Kiváló teljesítmény. Jutalmat érdemel. De közölnöm kell önnel, hogy ön nem géniusz, mindössze a megfelelő eszközök birtokában, a megfelelő helyen és időben tartózkodott.

A mobil felkacagott, és elhallgatott.

Lonya felpattant, lesöpörte a készüléket az éjjeliszekrényről, és hangtalanul, módszeresen tiporni kezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor elfáradt. Lerogyott. Abban a pillanatban megszólalt a másik mobil:

– Ejnye, Leonyid Vasziljevics! Ön elpusztította énem jelentéktelenül kicsiny részét. Ezért büntetést érdemel. Készüljön az annihilációra!

Megdermedtek.

A készülék megint felkacagott.

– Csak nem ijedtek meg? Mivel Leonyid Vasziljevicsnek jutalmat ígértem páratlan, ámde távolról sem zseniális szellemi teljesítményéért, az annihiláció ezúttal elmarad. Kérem, tartózkodjanak a továbbiakban a Caius processzort tartalmazó információtechnikai eszközök megrongálásától! Köszönöm!

– Ez szórakozik velem! – Lonya dühödten a mobil után nyúlt.

– Hagyd! Nem tudhatod, mire képes. Az a helikopter! Gondolj a helikopterre!

– Mi a célja velünk, Bogdán? Mi a célja velünk?

 

Bogdán két év múltán sem tudta a választ. Nem segített, hogy a Láthatatlan Front óta felhagyott a mélyebb gondolkodással, mindig a mának élt, és nem volt hajlandó a világ racionalitásán vagy irracionalitásán töprengeni. Csempészéssel foglalkozott szinte egész tudatos, felnőtt életében, és tudatosnak csak a leszerelése óta vallotta magát. A csempészésből élt, és a csempészéshez értett, a csempészéshez szükséges fizikai és mentális tulajdonságok fejlődtek ki, és erősödtek fel benne. Vagy talán mindig is megvoltak.

„A filozófia és a csempészet viszont nem férnek meg egymással. Most mégis töprengek ezeken a baromságokon. Hülye vagyok.”

Halkan felnevetett, és előkotort még egy kurta, füstszűrő nélküli cigarettát. A szájába tette, de nem gyújtotta meg.

– Mi lesz már?! – morogta.

A terepjárók végszóra befordultak a régi halkutató állomás romjai közé, és mindenféle rend nélkül megálltak Bogdán hibrid kisteherautója körül. Kidogo kipattant a kocsijából, és az ukrán felé rohant. A terepjárórók ponyváját már hajtották felfelé az emberei. A platókon műanyag fóliába csavart vaskos fehér hengerek terpeszkedtek.

Bogdán zsebre vágta a cigit, elkáromkodta magát, és az elétoppanó Kidogóra förmedt:

– Erről nem volt szó! Abban egyeztünk meg, hogy lapokra vágva hozod az árut!

– Nyugi. Haja. Haja!

– Semmi gond? Ne hadoválj kikujuul! Mit kezdjek a papírhengerekkel? Fel se tudjátok rakodni!

– Fel tudjuk. Adjad a pénzt!

– Lófaszt – mondta Bogdán. – Visszaviszitek ezt a szart, ahonnan hoztátok, felvágjátok, és holnap elhozod úgy, ahogy megegyeztünk. Akkor megkapod a pénzt.

– Nem holnap. Most. A cucc a tied, a pénz az enyém.

– Baszd meg, Kidogo! Hagyjátok abba a rakodást, és tűnjetek el! Nincs üzlet. Így nincs.

– Van üzlet! – A kikuju kezében egy Uzi Nano jelent meg valahonnan.

– Kevés vagy, Kidogo! – Bogdán mindkét kezében egy-egy Szkifet tartott a kikuju homloka elé. – Eltűntök, és holnap visszajöttök.

Kidogo felröhögött, a rakodók közül kivált kettő, és a hátáról kezébe rántotta a Kalasnyikovját. Bogdán hallotta a závár csattanását, és leeresztette a pisztolyokat. Ezek lelövik Kidogoval együtt, és lelépnek.

– Jól van Kidogo! Ezt elbasztad. Ez volt az utolsó üzletem veled. Lesheted, kinek adod el az árut legközelebb!

Kidogo megint felröhögött. Gonoszul, kárörvendően.

– Ide a pénzt!

Bogdán a hóna alá dugta a pisztolyait, és kabátzsebéből elővette a vaskos, keskeny borítékot. – Ne! Égesse ki a zsebed! – dobta oda a kenyainak.

– Fokera-i! – Bogdán csak a rakodás szót értette meg a szuhaéli hadarásból, de megkönnyebbült. Egyszerűen ki is csinálhatták volna. – Kidogo üzletember. Kidogo becsületes. Áru a tied. – Széles, vízszintes mozdulatot tett. – Kidogo nem üzletel veled többet.

Bogdán felsóhajtott, és a teherautója felé indult. Végül is nem járt rosszul. A nyolc tekercs legalább a duplája volt annak, amit lapokban kapott volna. Majd csak felvágatja valahol… A kenyai kapcsolat pedig biztosan talál Kidogoékon kívül mást is, aki áthozza a jövőbeli szállítmányokat a határon.

A feketék le se hajtották a ponyvákat, beugrottak a kocsikba, és elszáguldottak Dél felé.

A motorok zaját hirtelen éktelen dübörgés nyomta el, és az égen terepszínű Mi 24-es desszant helikopter kupolás orra tűnt fel. Mielőtt a gondolákból kivágódó rakéták hajszálpontosan a Land Cruiserekbe csapódtak volna, Bogdán már a romok felé rohant. A légnyomás ledöntötte a lábáról, de kúszott tovább, és félig süketen begurult a fal mögé.

A helikopter a romok és a teherautó között szállt le, rotorszelével csaknem feldöntve a járművet. A kommandósok a törzs fedezékében még azelőtt elhagyták a helikoptert, hogy a kerekek talajt fogtak volna. Bogdán minden meggyőződés és különösebb célzás nélkül leadott rájuk néhány lövést, azután helyet változtatott a romok között. Hátrébb húzódott, de nem voltak illúziói. Csapdába esett azzal, hogy elvágták a teherautótól. Nem a tanzániai hadsereg helikoptere landolt az orra előtt. A farkon az ENSZ világoskék felségjele.

„A Mi 24-eseket az ENSZ-be drága Oroszország anyácskám vitte be. Azok a kommandósok tehát a Specnaz…”

Leadott még négy lövést, hogy nagyobb ívre kényszerítse a bekerítésére igyekvő kommandósokat, és elérte a romok szélét. Mögötte rongyos szögesdrótkerítés, magas fű. A tó felé nem megy, döntötte el. Irtózott a krokodiloktól. Jobbra a dzsungel egészen az elhagyott dűlőútig húzódott, melyen az ő teherautójának keréknyomai jelentették sok éve az első és azóta kizárólagos karbantartást. A dzsungelbe se menne szívesen. Talán megléphet a fűben.

Kutyaugatást hallott. Ennyit a fűről.

A falhoz lapult. Ennyit a biznyiszről. Erre nem volt felkészülve. A tanzániaiakra igen, egy másik vaskos boríték ezért lapult a zsebében. Még így is megérte volna. De a Specnazzal nem sokáig fog szórakozni.

„Nu, legfeljebb egy kicsit megtornásztatom őket.” Elmosolyodott. Világos, hogy nem akarják kicsinálni. Megtehették volna a levegőből, ahogy a szerencsétlen fasz Kidogóval. Megerősítésképpen felharsant a megafon hangja:

– Bogdán Taraszcsuk! Adja meg magát! Bekerítettük. Minden ellenállás hasztalan.

Annak a hülye poénja.

– Lófaszt! – morogta Bogdán alig hallhatóan. – Előbb szórakozunk, picinyeim.

Beljebb húzódott a romok közé, vissza a helikopter felé. A kutyával elbánik. Nem fogják szeretni, ha kicsinálja a kedvencüket. Hülyeség. Talán annyira nem fogják szeretni, hogy megölik miatta. Kölönben is, egy ártatlan jószág.

„Ő aztán biztosan nem Annak a parancsára cselekszik…”

– Bogdán! Add fel, Bogdán!

– Bozse moj!

A torzítás ellenére felismerte a hangot.

– Lonyecska…

– Bemegyek, Bogdán! Aztán kijövünk együtt.

– Lonyecska – Bogdán felnyögött. – Hát te is… Bozse moj!

– Jövök, Bogdán! Lelőhetsz, ha akarsz, de inkább ne tedd! A régi idők emlékére.

Lábdobogás hallatszott a mező felől. A Specnaz gyorsabb volt, mint gondolta, de már nem érdekelte. Gondosan maga mellé helyezte a Szkifeket, és felállt.

– Gyere hát, Lonya. Gyere, nem foglak bántani. A régi idők emlékére…

“Hát itt a vége” gondolta. “De ha kijövök az átnevelőtáborból, ugyanígy folytatom majd. Nem, galambocskám, szerzsán Tarszcsuk nem adja fel!”

Lonya úgy bukkant fel a fal sziluettje mellett, mint a romok hirtelen megelevenedett darabja. Katonaruhát viselt, terepszínű kezeslábast, az ENSZ kék barettje világított a fején a csillagfényben. Rangjelzést nem látott rajta, láthatóan fegyvert sem viselt.

Az ukrán előrerándult, mintha meg akárná ölelni a barátját, de visszalépett, és a falnak vetette a hátát.

Lonya nem akarta megölelni. Hirtelen előrántott az oldalzsebéből egy magnéziumfáklyát, beindította és ledobta kettőjük közé a földre. Az éles fény kegyetlen árnyékokat rajzolt az arcára.

– Szarban vagy, szerzsán! – jelentette ki Lonya.

Bogdán vállat vont.

– Rágyújthatok, Leonyid Vasziljevics? – kérdezte gúnyosan.

– Gyújtsad, szerzsán! Sokáig ez lesz az utolsó.

– Miért? – Az ukrán a szájába dugta az összegyűrt cigarettát. Olyan vastag papírba tömték, hogy el sem tört kúszás-mászás közben. Meggyújtotta a magnéziumfáklyánál.

– Tudod – felelte Lonya. – Átnevelőtábor. Ilyen dolgok.

– Nem ezt kérdeztem.

– Hát mit?

– Miért álltál át – Hozzá?

– Átálltam? Kihez?

– Kihez? Ahhoz a géphez!

– Géphez? Az Őrző nem gép.

– Őrző? Lonya! Te voltál az első ember, aki felismerte, hogy micsoda! Pár millió nyamvadt szilíciumkapu!

– Ezermilliárd szilíciumkapu, Bogdán! És növekszik. Egy másik minőség. Elképzelhetetlen gondolkodási kapacitás. Elképzelhetetlen… jóindulat.

– Jóindulat? Tovaris, te bolond vagy! Itt vagyunk körülvéve egy Specnaz rohamosztaggal és jóindulatról beszélsz? És Ottava meg Hanoi?

– Hatszázezer halott. Sajnálatos, hogy meg kellett tenni, de ők voltak az ára, hogy senkinek se legyen kedve többé a haladás útjába állni…

– Haladás? Hova? Különben sincs az a haladás, ami megérne egyetlen emberéletet is…

– Te öltél a Kaukázusban, szerzsán – mondta Lonya szomorúan. – Még csak nem is valamiféle haladás nevében. Öltél – Oroszország Anyácskánkért…

– Az nem ugyanaz! Katonák voltunk…

– Én most is katona vagyok, Bogdán. A jövőért harcolok…

– A jövőért? Huh, már megijedtem, hogy azt mondod a békéért… – Bogdán nagyot szívott a cigarettából, majd káromkodva eldobta a körmére égő csikket. – Szar…

– Minek szívod?

Bogdán kirobbant:

– Minek? Mert az a szar betiltotta, azért! Mert nem teszik annak szarnak!

– Nem teszik neki? Kinek?

– Rajtad lobotómiát hajtottak végre, Lonya? Arról a kurva gépről beszélek!

– Bogdán! Azt mondod: nem teszik neki? Ez nem az ő tetszésének vagy nemtetszésének kérdése. A dohányzás – káros. Ránk, emberekre.

– A vodka – káros; a drog – káros; a robbanómotor – káros; a fosszilis erőmű – káros. De kinek árt a papír, Lonyecska? Hát megmondom, figyeljél! Neki árt! Mert amit a papírra írunk, azt nem tudja ellenőrizni. Mielőtt bezáratta a fosszilis erőműveket, könyveket égettetett bennük… Nem ismerős, Lonya? Könyvek. Égnek. Utoljára a fasiszták tettek ilyet! Utána az emberek következnek majd.

Lonya felnevetett, aztán hirtelen elkomorult.

– A könyvek, valamennyi könyv, mindenki számára hozzáférhető elektronikusan. Úgyis digitalizálva volt már minden évtizedek óta. Mi változott? Egyébként, ha majd elég érettek leszünk, és kell, megint lesznek nyomtatott könyveink… – Kis szünet után folytatta. – Hát, tovaris, azt hittem, egyszerűbb dolgom lesz veled. Azt gondoltam, a papír neked csak másik biznyisz. Hát tévedtem. Most már látom, afféle szabadságharcos lettél. És ez baj. Nagy baj. Azt hittem, meg tudlak majd győzni, hogy hagyjál fel a csempészéssel, vagy csempéssz inkább cigarettát vagy drogot… Baj, baj, szerzsán! Te meggyőződésből viszed a vásárra a bőrödet. – Vállat vont. – Majd meglátjuk. Lesz még időd megváltoztatni a véleményedet.

– Nem válaszoltál, Lonya – mondta Bogdán csendesen.

– Nem kérdeztél, Bogdán!

– Mi a célja velünk? Mikor semmisít meg bennünket? Meddig szórakozik velünk?

– Az első az én kérdésem. És arra senki se tudja a választ. Talán az Őrző maga sem. A második kérdésre az a válasz, hogy semmikor. Nem érted, hogy szimbiózisban élünk vele? Nem létezhet a technológia nélkül, amelyet mi működtetünk. De ezt meg tudná oldani automata gyárakkal. De nem létezhet nélkülünk egyáltalán. Nincs fantáziája, Bogdán! Megölné az unalom. Mi vagyunk a fantáziája. Neki adjuk az álmainkat, cserébe megvéd bennünket – önmagunktól. Íme, a harmadik válasz: addig szórakozik, szó szerint szórakozik, amíg az egyik fél el nem pusztul.

– Senki sem kérte, hogy megvédjen bennünket. Se magunktól, se senkitől! És tőle ki véd meg?!

– Tőle nem kell megvédeni minket. Ő az Őrző.

– Neked kimosták az agyad, Lonyecska. Nem tudsz mást mondani. Őrző! Ki kérte, hogy megvédjen bennünket önmagunktól?

– A kisgyerek se kéri, hogy megvédjük önmagától – mégis megtesszük. Mert többet tudunk nála. Nézz körül, Bogdán. Szagolj a levegőbe!

– Mi van?

– Ez a bűzös, félig halott pocsolya itt mellettünk, ami ezt a rettenetes mocsárbűzt árasztja, a Viktória tó, Bogdán. Az egykori Viktória tó. Az ezredforduló előtt pár nagyokos beletelepítette a nílusi sügért.

– Nem tudlak követni, Lonya.

– Mindjárt megérted, Bogdán. Az a hal felfalt mindent a tóban, a krokodilokat kivéve. Aztán éhen döglött, halott vízzé változtatva Afrika legnagyobb tavát, mert a krokodilok egy idő után már embert se tudtak enni. Ezek a romok egy limnológiai állomás romjai…

– Ezt én is tudom. De azt nem, hogy mit akarsz…

– A nílusi sügér és a Viktória tó a Földön elkövetett hibáink metaforája. A tudatlanságunkban elkövetett hibáinké. Gyerekek vagyunk, Bogdán. Tudatlan, kegyetlen, kíváncsi és esztelenül vakmerő kamaszok… És ő segít, hogy felnőjjünk, hogy túléljük a kamaszkorunkat. Hogy ezen a helyen egyszer újra halkutató állomás legyen…

– Nagyszerű. Pompás. Íme, van egy mindentudó óvónénink. Tudod, hogy hívják a németek Azt? KindergarNet… Én nem vagyok óvodás, Lonya! Felnőtt, szabad ember vagyok, dönteni akarok magamról. Ha szét akarom főzni az agyam, akkor drogokat szedek be, ha tüdőrákban akarok elpatkolni, akkor dohányzom, ha májzsugort akarok, akkor leiszom magam… Tudod mit? Fosszilis erőművet nem akarok. De könyveket igen! Könyveket, amik rólunk szólnak. Emberekről. Nem róla.

A magnéziumfáklya elhalványult, és kialudt. Bogdán mozgást hallott a sötétben. Mindenfelől.

– Na, menjünk végre!

– Ahogy akarod.

– Kutyátok nincs is…

– Hát persze. Csak a hangja. Tudtam, hogy berezelsz majd tőle.

– Szemét vagy, Lonyecska.

Lonya nem válaszolt.

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.