Ha a különböző Kindle verziókról akarnál tájékozódni, akkor olvasd el korábbi cikkünket a témában.

Ha a megrendelés folyamatáról akarnál bővebb tájékoztatást, akkor kattints az Amazon Kindle GYIK cikkünkre, amiben a legtöbb felmerülő kérdést válaszoljuk meg.

A találkozó egyik meghívott vendége Lovas Lajos, a MaNDA főigazgatója volt, aki egy váratlan külföldi út miatt lemondani kényszerült ugyan az eseményt, de helyére beugrott Fori Zoltán, aki project managerként dolgozik ugyanitt. A másik meghívott előadó Miyazaki Jun volt, aki az SFportal E-Book elmúlt egy évéről számolt be.

Mindkét előadásról egészen kitűnő beszámolót készített a Kindle-varázs blog helyszíni tudósítója, és egy rövidebb élménybeszámolót magazinunk szerkesztője, Szélesi Sándor is elkövetett.

Lovas Lajos is a vendégünk volt, akit az SFportal közönsége eleddig főképp sci-fi íróként ismerhetett – most azonban egy teljesen új minőségben jelent meg: a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (Manda) frissen kinevezett igazgatójaként vett részt a beszélgetésben.

Nos, ő volt az, aki képes volt abszolút meglepni: kifejezetten azért hívtuk meg, hogy legyen valaki, aki állami szemszögből beszél az e-könyv piacról, de álmomban nem gondoltam volna, hogy a piacot totálisan átrendezni kívánó koncepcióról fogunk hallani tőle.

A hangfelvételen kb. a 10. perc tájékán hallható az alábbi információ:

Készül a kötelespéldány rendelet, amelyik leszögezi azt, hogy minden műalkotás – legyen az könyv, zene, kép -, ami elektronikus formában létezik a kiadás során, azt köteles példányként be kell szolgáltatni a Mandába. Magyarán, ennek elfogadásától kezdve a Manda egy olyan kortárs gyűjtemény lesz, amelyik a teljes most keletkező magyar kultúrkincset tartalmazni fogja sötétarchívumként. És azt kell megoldanunk, hogy a tartalma mind a kiadó, mind a jogtulajdonos és a szerző szempontjából úgy jusson el a felhasználóhoz, hogy mindenki hozzájusson a saját jogdíjaihoz.

És ennek érdekében mi is egy nemzeti DRM rendszert szeretnénk elkészíteni. Azaz a Mandába bekerülő és egyébként a különböző közgyűjtemény adatbázisokban bentlévő több millió digitalizált dokumentüm úgy tud eljutni a felhasználóhoz ezen keresztül, hogy pontosan nyomonkövethető, hogy mekkora felhasználás, kinek a művét használták fel, és mekkora jogdíj jár az alkotónak.

A mi érdekünk ebből az, hogy a mostani jogkezeléshez képest nem 30%-os költséggel működik, hanem nagyjából 5-7%-al. Azaz kedvezőbb feltételekkel tud eljutni a magyar kultúra a felhasználókhoz.

Hát ezen dolgozunk most éppen, úgyhogy a következő évben ezt a nemzeti DRM rendszert kialakítjuk. Ez a kiadókat sem sérti egyébként, mielőtt felmerülne… gyakorlatilag ugyanúgy fog működni, mint bármelyik webáruház ebből a szempontból, tehát pontos elszámolás mellett, akinek a műve kötelespéldányként bent van, a kiadó meg fogja kapni a részesedését, kétoldalú megállapodás alapján.

Nagyon-nagyon kíváncsian várom a részleteket, ennél többet egyelőre sajnos nem sikerült megtudnunk. Kérdéseim vannak – aki meghallgatja a hangfelvételt, az egy jogos, és egy bevallottan populista kérdésemet is hallani fogja -, a véleménnyel viszont várok még, amíg többet tudunk.

Miyazaki Jun
főszerkesztő, kiadóvezető 

Nagyjából 48 óra telhetett el a bejelentés óta, az aznap este megrendelt Kindle meglepetésre nem jövő héten (a hivatalosan október 6-ra vállalt időpontra) érkezett meg, hanem másfél órája.

Ennyi idő alatt persze nem lehet kompletten tesztelni egy ilyen eszközt, inkább csak néhány pontot volt alkalmam ellenőrizni, és persze az első benyomásokat lehet összegezni – később persze lesz alaposabb vélemény is.

Ami megjött, az tehát a simán Kindle névre hallgató, legalapabb készülék – “fapadosnak” mégsem mondanám: habár az EU-ra 109, USA-ra akár 79 dolláros ár jelentős kompromisszumok megkötésére késztethette a gyártót, azt máris kijelenthetem, hogy csak ajánlani tudom bárkinek.

Az új Kindle is ízléses, és az eszközt jól védő csomagolásban érkezik, ahogy ezt a magas minőséget már megszokhattuk az Amazontól. Letisztult egyszerűség, csak a lényegre koncentrálva. A csomagban egy rövidke használati útmutatót kapunk, meg egy microUSB kábelt – ahogy korábban is, ezen keresztül tölthetjük az aksit, illetve pakolhatunk rá e-könyveket.

Csak e-könyvet érdemes rápakolni, hiszen az egyik kompromisszum az a hanglejátszási képességek teljes hiánya. Engem ez annyira nem zavar, a tavalyi Kindle 3 tesztemben már írtam, hogy az mp3 játszó képességeiről nem győzött meg az eszköz, egy átlagos mobiltelefon szerintem jobban szól. Az “Experimental” menüpontban viszont megmaradt a webböngésző, de az e-inkes kijelzőn való webböngészésnek továbbra sem vagyok egy elkötelezett híve.

A másik kompromisszumért előnyt is kapunk viszont: mint látható, a billentyűzet lehagyásával érezhetően kisebb lett a Kindle. Sőt, nem csak a hossza csökkent ezzel, de sikerült picivel keskenyebbre is venni – ettől még sajnos egy átlag ingzsebbe nem fér el, de a farmernadrág hátsó vagy oldalsó zsebébe már pont elfér. A specifikációk szerint sok grammal könnyebbé is vált a dolog, de aki ezt érzékelni tudja, az jelentkezzen patikamérlegnek.

Nem tudom viszont még eldönteni, hogy az oldalsó lapozógombok méretcsökkenése mennyire gond: lehet, hogy csak túlságosan megszoktam a K3-at, és azért tűnik kényelmesebbnek annak a lapozója. Szerencsére megmaradt az a jó Kindle szokás, hogy mindkét oldalra tettek előre és visszalapozógombot is, nem értem, hogy más e-könyv olvasókból miért spórolják ki ezt.

A lényeg azonban, a kijelző sem minőségi szempontból nem romlott, sem pedig a felülete nem lett kisebb: ugyanolyan gyönyörűen jeleníti meg az olvasnivalót, mint az elődje. A K3 már szerintem elérte az emberi szemnek érzékelhető csúcsot, fejleszteni biztos lehet rajta kinézetileg, de egyelőre minek – majd ha eljön a színes kijelző e-ink korszaka.

Némileg gyorsabb lett az új Kindle, ugyanazt a regényt megnyitva, ugyanolyan font és betűméret beállításokkal, ha csak picivel is, de gyorsabban lapozott az új verzió, de ez nem olyan nagy előny, hogy ezért érdemes lenne cserélni.

Jogos kérdés, hogy billentyűzet és érintésérzékeny felület nélkül, csak a középső navigációs gombra hagyatkozva mennyire kényelmetlen a gépelés. A válaszom ezzel kapcsolatban kettős:

- amire nekem kell (néha keresni a szövegek között, mappákat elnevezni, wifi jelszót beírni) bőven elegendő. Viszonylag gyorsan meg lehet szokni ezt a pötyögést, egyáltalán nem tűnik kényelmetlennek. Sőt, van végre ékezetes betű is, ami határozottan pozitívum
- egy jogász ismerősnek viszont látatlanban inkább a Keyboard változatot ajánlottam: minthogy neki cél lenne az, hogy a mindenféle törvénytárakat, jogszabályokat tárolhassa rajta és adott esetben villámgyorsan kereshessen bennük, neki lehet, hogy nem lenne elegendő ez a pötyögős sebesség. Bár lehet, hogy erre még jobb lenne neki a Touch verzió, én bízom benne, hogy jövőre azok is kaphatóak lesznek nálunk.

Az első benyomás tehát pozitív: a kérdés az, hogy mennyire fog gondot okozni a kisebb tárhely (szerintem nem annyira), és hogy a kisebb akkuidő mennyire lesz érzékelhető. De ezen tényezők nem ismeretében is bátran tudom ajánlani mindenkinek – a billentyűzet léte / nemléte lehet leginkább kardinális kérdés, az viszont teljesen egyéni preferencia kérdése. Aki viszont nagyon árérzékeny, és a lehető legkevesebb pénzből akar profi e-könyv olvasót, annak azt tudom mondani, hogy rendelje meg mielőbb! A 109 dolláros ár verhetetlen, a postaköltség kb. 20-25 dollár – sajnos viszont mostantól kezdve 25% ÁFA terheli a megrendelést, tehát kevesebb, mint 30.000 Ft-ból de továbbra is egy nagyon magas minőségű eszközt kaphat.

Miyazaki Jun

Lássuk csak.

1. a “régi” Kindle 3

Ami annyira “régi”, hogy mindösszesen egy éves, és azt hiszem, hogy aki ilyet birtokol, abban nincs meg a vágy, hogy hipphopp lecserélje. És bár jönnek új Kindle-variánsok, átnevezve, de megmarad az Amazon eddigi legsikeresebb terméke. Az ár ugyanúgy marad 139 és 189 dollár – illetve az amerikai vásárlóknak továbbra is nyitva áll a reklámmal jóárasított verzió lehetősége, 99 és 139 dolláros áron.

Az új név Kindle Keyboard és Kindle Keyboard 3G, utalva arra, hogy ezek az olvasók billentyűzettel vannak ellátva. Ezek továbbra is rendelhetők a világ bármelyik pontjára, és továbbra is tiszta szívből és lelkes rajongással tudjuk ajánlani bárkinek.

2. Kindle – Új, kisebb változat, billentyűzet nélkül

Habár továbbra is imádjuk a Kindle Keyboard-ot, jön 3 új változat – ebből sajnos csak az egyik rendelhető az Egyesült Államokon kívülre, de az legalább a legolcsóbb verzió.

Ezentúl a sima Kindle névre a legalapabb modell fog hallgatni, amit szerencsés amerikai barátaink 79, azaz hetvenkilenc dollárért rendelhetnek meg – ez a “Kindle Special Offers”-ár, azaz a reklámmal ellátott verzió. Úgy tűnik, hogy az Amazon most már alapnak fogja venni a reklámos verziókat, és ez még csak nem is baj: az olvasási élményt egyáltalán nem befolyásolják a reklámok, mivel az könyvolvasás közben egyáltalán nincs is. Viszont az amerikai olvasók nagyon jó, kedvezményes ajánlatokat kapnak, és a statisztikák alapján ezeket ők szeretik is.

Mindenesetre hozzánk a reklámmentes, 109 dolláros Kindle-verzió rendelhető. Azaz, a világ legjobb és legolcsóbb e-könyv olvasóját mintegy harminc dollárral olcsóbban megrendelhetjük, plusz a szokásos postaköltség. Ez még a jelen horribilis forintárfolyama mellett is kb. 23.000 Ft.

Négy – és fél – kompromisszumot kell megkötnünk ennek a verziónak a megrendelésekor:

1. A belső memória “mindössze” 2 gigabyte, ami a hivatalos specifikációk szerint “mindössze” 1400 kötet tárolására elegendő. Azt hiszem, ez vállalható.
2. Nincs billentyűzete, hanem csak a Kindle alján található, négyzet alakú “kurzorral” lehet pötyögni, ami nyilván kényelmetlenebb egy picit. Ugyanakkor a billentyűzet eltűnésével az eszköz nagyságrendekkel kisebb és könnyebb lett, valamint én személy szerint az idő 95%-ban teljesen feleslegesnek éreztem, hogy van a Kindle-ön billentyűzet – úgyhogy valószínűleg nem fog hiányozni túlságosan. Maga a kijelző az marad ugyanakkora, mint eredetileg, és ugyanolyan minőségi, papírszerű élményt nyújtó technológiával.
3. Csak wifis verziója van, 3G-s nincs. Mivel wifin vagy USB kábelen keresztül ugyanúgy tölthető le rá könyv, mint eleddig, valamint amúgy sem internetezésre, hanem könyvolvasásra van, szerintem ez sem egy túl komoly probléma.
4. Nincs hang funkciója – azaz, nem fog hangoskönyvet felolvasni vagy mp3-at lejátszani.
+fél: egyelőre legalábbis csak sima bőrtokot ajánlanak hozzá, lámpás bőrtokot, amit annyira imádok, azt egyelőre nem készítettek hozzá.

Azt hiszem, ez a négy és fél kompromisszum bőven megköthető, mert így is a világ egyik legminőségibb e-könyv olvasóját vehetjük meg, és ugyanakkor ez is a legolcsóbb. Én látatlanban ajánlom mindenkinek – mindenesetre, hogy ki tudjam tesztelni, meg is rendeltem magamnak gond nélkül. Ma, azaz szeptember 28-án rendeltem, az Amazon október 6-7-i szállítást ígér. A postaköltség 26 dollár, de tokot is rendeltem mellé (ami ráadásul egy hónap csúszással, november 4-e környékén fog érkezni) – ezért elképzelhető, hogy tok nélkül alacsonyabb a szállítási díj. [Ha valaki így rendelne, akkor írja meg már kommentben, hogy mennyit fizetett a szállításért!] Igen, közben érkezett egy infó, tok nélkül 20,98 USD a szállítás, kb. 4500 Ft.

Mindenesetre nagyon kíváncsi leszek arra, hogy néhány hét alatt melyik Kindle-t fogom jobban szeretni, és melyiket fogom inkább magammal hurcolászni: a billentyűzetes vagy az anélküli verziót. A nyertest fogom megtartani, a másikat pedig el fogom ajándékozni.

3. Kindle Touch – érintőképernyős verzió

Érintőképernyős  Kindle Touch Wifi és 3G verzióban is. Egyelőre kizárólag az amerikai felhasználóknak.

Érdekessége, hogy a reklámmentes verziók ugyanannyiba kerülnek, mint a billentyűzettel ellátott társaik, azaz, 139 dollár a wifis, és 189 dollár a 3G-s verzió.

A Special Offers-el ellátott változatok 99 és 149 dollárba kerülnek – sajnos tényleg csak az amerikaiaknak.

Azt tippeljük, hogy jövő év első felében ez már elérhető lesz világszerte is, de idén még valószínűleg csak az amerikai igények kielégítésére koncentrál az Amazon. Novembertől szállítják.

4. Amazon Tablet, azaz a Kindle Fire

Minden igaz, amit a Kindle Fire-ről írtunk korábban, csak ugye akkor még a nevét nem tudtuk, meg az ára lett olcsóbb, mint gondoltuk – 199 dollárért egy tablet akkor is nagyon jó ajánlat, ha nem épp a leggyorsabb a procija, vagy a legnagyobb a memóriája. És viszont az is bejött, hogy ez a közeljövőben biztos nem jön Európába, annyira erőteljesen az Amazon csak az Egyesült Államokban elérhető szolgáltatásaira koncentrál. Appok, filmek, tévésorozatok, zenék – mind az Amazon szerverein, a “felhőben” tárolva – enélkül a háttér nélkül viszont a 8 gigabyte-os memória igencsak szűkösnek bizonyulhat. A világ legjobb tablet ajánlata egyébként – sajnos csak az USA-ban. Novembertől szállítják.

Vélemény

Az Amazon megint megcsinálta. Megint gurított egy hatalmasat, és újfent áttört lélektani határokat: bár a 79 dolláros e-könyv olvasót és a 199 dolláros tabletet itt Európában nem élvezhetjük, az e-book piacra közvetetten biztos, hogy komoly és pozitív hatása lesz a mai bejelentéseknek. Reméljük, hogy a magyar e-könyves piacra is jótékony hatása lesz a dolognak – bár nálunk nem ment 100 dollár alá a Kindle, így is 30 dollárral olcsóbban rendelhetünk minőségi e-könyv olvasót, mint tegnap ilyenkor.

A Kód és a Vektor című kisregények kizárólag az SFportal E-Bookon, 1200 Ft-ért!

Egy csomagban az iDeal című regénnyel 1990 Ft-ért!

Letölthető részlet:

EPUB
PRC

1. Caracas, Venezuela

Akinek egykor volt neve, és volt arca, a tükörbe nézett.

Először a nevéről mondott le.

Isten akarata.

Aztán eldobta az arcát.

Amit kapott helyette, ott a tükörben, nem a saját arca. De nem is egy idegené.

A műtét sikerült.

Allah nagy és hatalmas!

Már újra van neve is.

A Szent Szem az egyetlen igaz hit szeme.

Isten szeme.

Isten halhatatlan.

Isten szeme is halhatatlan.

A régi pogány időkben a Nagykirályok Halhatatlanjainak a létszáma volt halhatatlan. Tízezer. Nem számított a harcos személye, az volt a lényeg, hogy a létszámot mindig tízezerre egészítette ki.

A Szent Szemhez ugyanazt az arcot társítja az egy igaz Hit minden ellensége. Kínhalálukban véshették elméjükbe azt az arcot, azt a nevet. Örökre emlékeznek rá a hetedik pokolban.

Most ő viseli azt az arcot. Ő viseli azt a nevet.

A Próféta és a Mahdi akaratából.

Most ő Zain.

Allah nagy és hatalmas!

Ha elbukik, lesz majd más, aki továbbviszi azt az arcot, azt a nevet.

Örökké éljen Zain!

2. Abad, Isthan

Ülésterem.

Férfiak ültek a tárgyalóasztal mellett, és férfi ült a magas, zöld posztóval bevont trónszékszerű fotelben is az asztalfőn.

A trónust és a benne görnyedő szikár alak fekete turbánját és kaftánját leszámítva ezek a férfiak bármelyik nagyvállalat főhadiszállásán, bármelyik nagyvállalat vezérkari értekezletén ülhetnének. A keskeny ablakok ornamentikája azonban arról árulkodik, hogy a terem valahol a Közel-Keleten lehet, a szikár, szürke szakállas arc az asztalfőn pedig túlságosan is jól ismert a hírekből: a Mahdi, a Vezérelt, az iszlám szent háborújának és Isthannak önjelölt vezére, akinek valódi nevét önmagán kívül élő ember nem ismeri a világon. De talán már ő maga is régesrég elfeledte.

Noha mindenki civil ruhát viselt, ez valódi vezérkari értekezlet.

Ezek a férfiak alkotják az Intézményes Szent Háború vezérkarát.

Az asztaltársaság tagjai többségének tartásán világosan látszott is, hogy nem kevés időt töltöttek fegyveres szervezetekben. De testük merevségét nemcsak a kiképzés fegyelmének emléke erőltette rájuk, érezhetően feszültség – félelem? – bujkál bennük. A mosoly kényszeredett, a szemizmok nem követték a száj mozgását, a sötét szemek többnyire az asztalra szegeződtek, az olajbarna bőrű kezek bütykein haloványsárgára feszült a bőr.

– Allah nevében! – kezdte a Mahdi. Meg sem szólította az előtte ülőket, csak végighordozta rajtuk hideg, fanatikus tekintetét. – A cionisták legutóbbi tettei megbocsáthatatlanok! Van valakinek valami ötlete, hogyan törölhetnénk el nyomtalanul a föld színéről ezt a korcs fajzatot?

Az asztalnál ülők nem merték elkerülni a pillantását, de a pillanatnyi szemkontaktus után válasz helyett inkább folytatták az intarziás asztal arabeszkjeinek elmélyült tanulmányozását.

– Nos? – A Mahdi színtelen hangja nem sürget, nem türelmetlen, de a legközelebb ülők egymás szavába vágva igyekeztek magyarázkodni.

– Nem robbanthatjuk őket a pokolba, Mahdi!

– Nem fullaszthatjuk őket mérges gázba!

– Nyilvánosan semmit sem tehetünk, Mahdi! A hitetlenek hivatalosan mind az ő oldalukon állnak.

– Jól tudom, hogy a túszaik lettünk! – sziszegte a Mahdi. – Ha bármi történne velük, az egész világ minket okolna, és a Nagy Céda nem átallna atomfegyvert sem bevetni ellenünk, még akkor sem, ha a kisujjunkat sem mozdítottuk…

– És az igaz hit legfényesebb elméi képtelenek bármit is kitalálni! – tette hozzá gúnyosan, látva emberei egyetértő pillantásait. – Vagy talán nem is a legfényesebb elmék ülnek ennél az asztalnál? – Szeme összeszűkült. – Ugye barátaim, nem ezt szeretnétek bebizonyítani? – A hangja csaknem nyájas lett.

Ilyenkor veszélyesebb, mint egy jáspiskígyó-verem.

Kínos csönd. Mahdi szeme lassan a kopaszodó, gyulladt szemű férfira vándorolt, aki csak azzal tűnt ki a többi kopaszodó, gyulladt szemű asztaltársa közül, hogy dús, ápolt barkót visel, nem vastag bajuszt vagy tépett prófétaszakállt. A többiek is mind őt bámulták. Többségükben kárörömmel. Ahmad Noon a biofegyver program felelőse. Annak a programnak a felelőse, amely számolatlanul nyelte a milliárdokat. És semmiféle eredményt nem hozott. Csak az ország történetének legsúlyosabb titkosszolgálati katasztrófáját.

És különben is csak egy jöttment indiai!

Különös, de nem tűnt zavarban lévőnek.

– Nos, Mahdi! Ha az átkozott Amir kutatásai nem is hozták meg a várt eredményt, sőt – jelentőségteljes pillantást vetett a Mahdi balján feszengő titkosszolgálati miniszterre –, árulása jelentős veszteségeket okozott ügynökhálózatunkban, nem mondhatom, hogy a program elvesztegetett idő és pénz lett volna. Az Amir árulása után lefolytatott vizsgálatok – melyeket személyesen vezettem – megdöbbentő eredményeket hoztak. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy Amir, noha a Nagy Céda fizetett ügynöke volt, ugyanolyan engesztelhetetlenül gyűlölte a cionistákat, mint bárki ennél az asztalnál, és nem szabotálta el a kutatómunkát! A következtetése azonban terveinket illetően tökéletesen negatív. Kérlek, hallgassatok meg néhány részletet a naplójából, melyről az azóta mártírhalált halt Ahmed Malik, Amir asszisztense készített másolatot! Mahdi?

A vezér kegyesen intett, sőt, közelebb hajol a beszélőhöz.

Ahmad Noon lenyúl a széke mellé, és vékony aktatáskájából idegesítő nyugalommal előhalászott egy zöld irattartót. Annak megkeresésével azonban, amit fel akart olvasni, láthatóan nem kellett vesződnie, rögtön a legfelső lapot emelte föl. A többieket ettől irigység töltotte el. Ebben a pillanatban Ahmad Noon nagyon is győztesnek látszott a Mahdit közvetlenül körülvevő emberek véget nem érő hatalmi játszmájában.

A titkosszolgálati miniszter foga hallhatóan megcsikordult. Amir naplója az ő kezében van, Noon bizottsága csupán egy másolatot kapott belőle…

Ahmad Noon megvárta, amíg minden tekintet rászegeződött, majd olvasni kezdett:

„Megértem, sőt osztom a Mahdi és az imámok logikáját. A nyugati világ vitathatatlanul a cionisták befolyása alá került, és ha sikeresen megszabadulunk ettől a mételytől, a többi hitetlen megtérítése összehasonlíthatatlanul könnyebb lesz. Hiszen mindnyájan ugyanabban az Istenben hiszünk, dicsőség a nevének! Azonban azok az erőfeszítések, melyeket olyan vírus kifejlesztésének irányában tettünk, mely szelektíven pusztítaná el a cionistákat, minden igyekezetünk ellenére hiábavalóak. Allah bocsássa meg, amit mondok! De képtelen vagyok találni olyan egyértelmű sejtfelszíni markert, mely megkülönböztetne egy arab embert egy zsidótól.

Azt gondolnánk, hogy azok az évezredek, melyeket Ábrahám leszármazottai egymástól elválva töltöttek, okoztak olyan drámai különbséget a sejtfelszíneken, amelyet sikeresen célba lehetne venni egy halálos vírus kötőfehérjéjének átszabásával. Sajnos nincs ilyen markerfehérje. Sőt rosszabb: a cionisták sem egységesek, világos különbség található az askenázi és szefárd populáció fehérjéi között, egyetlen fegyverrel nem is lehetne elpusztítani őket. Bár ez csupán technikai részletkérdés. Ha lehetséges, két fegyvert ugyanannyiba kerül megcsinálni, mint egyet.

Azonban ezek a különbségek ugyanígy megtalálhatók az arab népességben, sőt szerte az egész Közel-Keleten. Pakisztáni testvéreink többsége indiai genetikai gyökereik miatt, vagy Isten indonéziai követői talán védettek lennének egy ilyen szelektív vírustörzs ellen, az igazhitűek többsége azonban nyilvánvalóan nem…“

– Azt akarod mondani, hogy abból a pénzből, amelyeket a hadsereg hagyományos fegyverzetének korszerűsítésre fordíthattunk volna, mindössze azt tudtuk meg, hogy nem lehet ilyen fegyvert készíteni?!

– Allah nagy és hatalmas, ó, Mahdi! Az ő akaratából bizonyára lehetséges ez, a mi pillanatnyi tudásunk azonban… – Ahmad Noon széttárta a kezét. – Azonban, még nem fejeztem be Amir naplóinak ismertetését…

– Mi hasznunk lenne egy áruló naplójából? Minden szava méreg! – fortyant föl a titkosszolgálati miniszter. Ha van valami azokban a papirosokban, azt az ő emberei is megtalálják. Ha most sikerül leállítani Noont…

Allah és a Mahdi azonban nyilvánvalóan nem így akarta. Az utóbbi valamiért kegyes hangulatba került. Talán elnosztalgiázott magában Amir megkínzatása fölött.

– Az az eb megfizetett árulásáért. Folytasd hát!

„Ha a kaukázusi, afrikai vagy mongoloid rasszok elpusztítása lenne a cél, nyilvánvalóan sokkal könnyebb dolgunk lenne, azonban ez Allah akarata ellen való cselekedet.

Mindazonáltal, látok reményt arra, hogy a jövőben a cionisták ellen specifikusan bevethető vírusfegyvert alkothassunk…“

– Nocsak! – a Mahdi jeges szemében felsziporkázott a gyűlölet.

„…Ha Izmael és Izsák leszármazottai testileg nem is térnek el egymástól“ folytatta Ahmad Noon zavartalanul, „a két ág evolúciója mégis különbözik kulturális szinten. És én itt látok lehetőséget. A zsidók kulturális evolúciója egyértelműen az agy fejlesztésének irányába mutat. Ez az evolúció – mesterséges szelekciónak is nevezhetném – a Tóra tanulmányozására alapuló hamis hitükön, és a kiválasztottság ugyanolyan hamis tudatán alapult, alapul. Mert ez az evolúció még most sem zárult le! Csak felerősítette a keresztények általi társadalmi kirekesztettség: valójában csak azt birtokolhatták, amit a fejükben hordoztak.

Ilyen méretű mesterséges szelekcióra nem volt példa az emberiség történelmében. Egy olyan mesterséges szelekció eredményeivel állunk szemben, amelyet intenzív és szigorú beltenyésztéssel kombinálva az ember csak a háziállatok esetében alkalmazott. Hogy ez a szelekciós nyomás mennyire az agy fejlesztésének irányába mutat, bizonyítja, hogy az askenázi zsidók kilenc, egyértelműen a beltenyészet rovására írható genetikai betegsége közül legalább hatot olyan gének mutációja okoz, melyek egyértelműen az agy és az idegrendszer fejlődésével, működésével hozhatók kapcsolatba. A kapcsoltsági fok ezen gének és más, az idegsejtek fejlődéséért és működéséért felelős gének között szignifikáns…“

– Allah nagy és hatalmas! – lehelte áhítattal a Mahdi. – Hát lehetséges! Ha ez sikerül, ha nekünk sikerül eltörölni a föld színéről a cionistákat, minden igazhitű elismeri majd az erőnket. Kalifává választanak, és a hit újra egységes lesz, és erősebb, mint valaha! És akkor lecsapunk minden hitetlenre!

– A dolog nem ilyen egyszerű, ó, Hit Oroszlánja!

A többiekben fennakadt a levegő. Ellentmondani a Mahdinak, amikor saját kalifátusáról álmodozik… A titkosszolgálati miniszter azonban újra a fogát csikorgatta. Noon tarsolyában lehet még valami. Valami, ami még Amir hagyatékánál is fontosabb…

– Mit mondasz? – szűkült össze vészjóslóan a Mahdi szeme.

– Amir feljegyzéseiből kiderül, hogy az agyat célba vevő biológia fegyvert alkotni összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladat, mint előállítani egy tüdőantrax-bombát…

– Mit akarsz ezzel mondani!?

– Amir agy-vírusfegyveréhez nemcsak egy cionista-specifikus célmolekulát kell találni az idegsejteken, hanem egy manipulálható vírust, amely képes beindítani az agysejtek reprodukciós mechanizmusait, valamint egy úgynevezett vektort, amely a vírust a megfertőzendő sejt közelébe juttatja…

– Mit akarsz ezzel mondani!!!!!?

– Arra utalok, ó, Hit Felkentje, hogy csak egy ilyen vektor megtalálása évtizedekig tarthat. A cionisták évről-évre erősebbek lesznek, befolyásuk évről-évre nő. És meggyőződésem, hogy ők is lázasan dolgoznak egy olyan biológiai fegyveren, amellyel viszont minket tarthatnak sakkban…

– Akkor is, ha minden valamirevaló tudós ezen dolgozik az országban?

– A tudomány, Allah akaratából – Áldott legyen az ő neve! –, nem mennyiségi kérdés. Ha egy ilyen fegyvert akarnánk kifejleszteni, mindhárom irányban el kellene kezdeni a kutatásokat. Annyi tehetséges biológus, mikrobiológus, virológus, neuro-biokémikus, járványtani szakértő pedig összesen sincsen az igaz hit országaiban, hogy ez megvalósítható legyen. Ha őszinték akarunk lenni, Amirhoz fogható egyetlen egy sincsen. És mi valójában csak Isthan erejére számíthatunk.

– Kibeleztetlek, Ahmad! Allah legszentebb nevére!

– Arra nem lesz szükség, ó, Mahdi! Véletlenül tudom, hogyan pusztíthatnánk ki a cionistákat Allah napvilágáról. Néhány éven belül.

– Mit beszélsz?

– Engedelmeddel, reménytelennek ítélvén Amir megközelítését, legalábbis a mi generációnk számára, elgondolkodtam a vektor problematikáján. És arra a következtetésre jutottam, nem fontos, hogy a vírus specifikus legyen. Elég, ha a vektora az. És találtam ilyen vektort. Nem is egy vektort. Mózes saját maga adta kezünkbe leszármazottait! – Jelentőségteljes szünetet tartott. – És Allah, kinek szentséges akarata mozdít minden létezőt a Földön, már évekkel ezelőtt megadta hozzá a tökéletes kórokozót is!

3. Bay City, Kalifornia

Az őrök hangosan és zörögve elvonultak, a holnapi meccs esélyeit taglalva, kutyáik unottan kocogtak mellettük.

Kiszállt lapos, fekete autójából, és úgy mozdult az éjszakában, mint az árnyék. Talán nem is volt egyéb. Annak kellett lennie.

Máskülönben hogyan is érné el a célját?

A várost eső áztatta, a nehezen véget érő nyári esők egyike, hosszú, fekete Burberry esőkabátja feltűnés nélkül rejtette el alakját, a felhajtott magas gallér már néhány lépésről felismerhetetlenné tette lehetetlenül fehér arcát.

Nem is arc volt talán, csak halottfehér maszk.

A falak mentén haladt.

Mint az árnyék.

Nem félt. Még a városnak ezen a részén sem, a kikötőhöz közel, ahova jóérzésű ember még nappal sem igen teszi a lábát. A végtelenül hosszan elnyúló raktársorok között, ahol a kutyás biztonsági őrök csak kétszer teszik tiszteletüket egy éjszaka során, szigorú menetrend szerint.

És ő ismerte a menetrendjüket, talán még önmaguknál is jobban.

Csakúgy, mint azok, akiknek az éjszakai nyugalma függött attól, hogy ismerjék a menetrendet, akiknek talán csak ez a kétes, olcsó mámorral könnyített és rémálmokkal terhelt éjszakai nyugalom maradt meg emberi életükből.

Az ő áldozatai.

Nem válogathatott. Ezek a konténerek között megbúvó, falak tövében heverő, raklapok alá behúzódó, éjszakára a prizmába rakott betoncsövekbe kúszó, kartondobozba takarózó roncsok. Mostanra már elhelyezkedtek szánalmas fészkeikben, benyakalták az olcsó szeszt, amely a mámort vagy a rémálmokat hozta el nekik arra a hat órára, amíg a járőr másfelé jár. Az őrök előszeretettel eresztették rájuk a kutyákat, rugdosták őket félholtra, gyakorolták rajtuk a gumibotok, tonfák és viperák helyes és hatékony használatát.

Ők azok, akik senkinek sem hiányoztak, senkinek sem hiányoznak, és nem is fognak hiányozni senkinek.

És elegen vannak ahhoz, hogy kielégítsék az ő igényeit.

A vérükkel.

Persze nem most. Még nem.

Ideje van a vetésnek és ideje az aratásnak.

Az első, aki mindig a szakszervezet konténerházának eresze alá fészkeli be magát. Ő lassan kész lesz arra, hogy vérét vegye. Ma megkapja a második csípést, és két hét múlva…

Középkorú férfi, de matuzsálemnek látszik a rendetlen szakáll és bozontos haj mögött, eldurvult arcbőrével és pórusos orrával. Ahogy alszik, ráncai valamennyire kisimultak – valamikor talán még jóképű is lehetett… De mindez őt nem érdekelte. Egészen közel elhúzta a tenyerét az alvó arca fölött. A hajléktalan arca megrándult, mintha áram ütötte volna meg, de nem ébredt fel, az olcsó gin, melyről a barna papírzacskóból kigurult üveg és az alvó szájából szivárgó összetéveszthetetlen bűz is árulkodott, megtette magáét.

„A láz elmúlt” gondolta. „Jöhet a második forduló!”

Az alvó sápadt bőrű keze élettelenül hever a test köré gyűrt kartonon. Sóvárogva méregette a kézfejen, a vékony bőr alatt az erek göcsörtös ága-bogát.

– Még nem – mormogta alig hallhatóan. – Ideje van a vetésnek…

Aznap éjjel megtalálta mind a húsz áldozatot, akik a második csípésre vártak.

Akik készen álltak rá, megkapták, akiknek még várniuk kellett néhány napot, várni fognak.

Mindegyikük csuklójára ráhúzta az olcsó, kínai selyemzacskó aranysárga behúzófonalát, melybe öt darab egydollárost rakott. Ha eddig kihúzták, most már életben kell maradniuk…

És meglátogatta a többit is, akik már megkapták az elsőt, de még nem voltak készen a másodikra, akik többnyire láztól vacogva hevertek vackaikon, félig eszméletlenül, a csípés erejétől és a szesztől. És pénzt hagyott nekik is, öt dollárt, vérvörös selyemzacskóban. A zacskóra rabszolgaujjak a szerencse ősi kínai írásjelét hímezték.

Voltak, akiket nem talált meg.

De ez természetes, vannak, akik egyszerűen nem élik túl az első csípést. De ez is természetes, és az ő céljait szolgálja. A gyengék vére értéktelen…

Elégedetten szállt vissza az autójába.

Elvégzett mindent, amiért jött, és még talált tucatnyi újat, akik természetesen megkapták az elsőt. És megkapták a pénzüket is. Az életük árát.

Kölcsönbe kapták. Az egyetlen tulajdonukra, önmagukra, melyre ugyan egyetlen bank sem adna hitelt, de amely nála biztos fedezet.

És megfizetnek majd kamatostul.

A vérükkel.

A hatvanhatos telep sarkánál hangosan és zörögve befordultak az őrök.

Beindította az elektromos motort, és a lapos, fekete autó, csendesen, csak a nedves aszfalton hersegő gumik zajától kísérve elhagyta a raktárnegyedet.

Mint az árnyék.

A Kód és a Vektor című kisregények kizárólag az SFportal E-Bookon, 1200 Ft-ért!

Egy csomagban az iDeal című regénnyel 1990 Ft-ért!

Letölthető részlet:

EPUB
PRC

Prológus

A Professzor tudta, hogy vége. No, nem mindennek, de az életének legalábbis. Biszmillah! Most már nem védi meg, hogy kulcsfigurája a Mahdi biofegyver-kutatási programjának. Túl messzire ment. De arra még van esély, hogy az információt átadhassa. Még van esély…

Sietnie kell. Talán pár órája lehet. Két nap elég a Szent Szemnek, hogy felgöngyölítse kicsiny, de rendkívül hatékony kémhálózatát. Rendkívül hatékony. Valóban az. Csak a végén ment félre valami… Mindegy, az információ megvan, csak ki kell juttatni az országból. A megfelelő kezekbe. Megtapogatta a zakója zsebét. A fecskendőt benne. A tű már nem seril, de nem lesz ideje vacakolni, hogy kibontson egy vadonatújat. A védőkupak leglább érintetlen rajta. Ennyit tehet. Igazából nincs jelentősége.

Sietnie kell. Szerencsére a sztrádán, Isthan egyetlen sztrádáján alig lézengett pár kocsi. Hála a Mahdinak, hála, hogy az ország olyan szegény, amilyen. Biszmillah! A maximális megengedett sebességgel hajtott. Nem akarta, hogy egy egyszerű gyorshajtásért feltartsák. Most minden pillanat számít. A Szem mindenkit képes megtörni. Mindenkit. Ő is vallana, ezt tudta. Mindent elmondana. Elég lenne megmutatni a kínzókamrát… Ennek ellenére megkínoznák. Ez hozzátartozik. Talán maga a Mahdi a saját szentséges kezével… De hamarabb vége lesz annál. Megtapogatta a zakója másik zsebét is. A másik fecskendő. Ezt nem moshatják ki a gyomrából. Ha átadta az információt…

1.       Isthan, Abad, −46:19

Belépett a reptér indulási csarnokába. A legnagyobb esélye itt van, hogy amerikaiakkal találkozzon. Hazafelé induló amerikaiakkal. Egy közvetlen járat. Ez fontos. Valakit a check-in sorból kell választania. Tiltakozni fog, fel lesz háborodva, de akkor már mindegy. Az információt átadta.

Már hallotta is az orrhangú vartyogást, amit az Államokban töltött négy év alatt sem sikerült megszoknia. Milyen jó lenne, ha most ő is velük repülhetne, és élete végéig ezt a vartyogást hallgathatná! Nem az információért kellene aggódnia. Az élete már úgysem számít. Felsóhajtott. Micsoda szerencse! Egy egész amerikai csoport. Allah nagy és hatalmas!

Ellenőrizte az induló járatokat. A Columbia gépe Bay Citybe fél óra múlva indul. Holnap már otthon lesznek. Milyen szerencsések! A hazájuk az otthonuk. Ezt ő nem mondhatja el magáról. Mióta a Mahdi a karmai közé kaparintotta a hatalmat, Isthan minden, csak nem otthon. Allah! Az elvakult, fanatikus banda! De legalább tett valamit, hogy hamarabb vége legyen ennek az őrületnek…

Az amerikaiak közelébe sétált. Kit válasszon? Valakit a sor közepéről, hogy még fel tudja hívni a kapcsolatát. Az a nagydarab, ritkuló hajú. A piros bőröndökkel. Piros bőröndök! Allah ahbar! Szerencsére a neve és címe gondosan rajzolt betűkkel ott lóg mind a két bőröndön. Martin Beachill. Ez egy név! A Próféta szakállára! Mindegy, megjegyezte a címet is. Elsőre. Nemhiába tartotta mindenki ragyogó elmének… De már ennek sincs jelentősége.

Keresett egy telefont, és felhívta közvetlen kapcsolatát az amerikai követségen.

– Itt Amir. Martin Beachill, Bay City, Monterey Avenue 12346. Columbia Airlines 6117-es járat. Nála lesz.

Letette. Nem ismételte el még egyszer. Felesleges lenne. Úgyis rögzítik. A Szem és az amerikaiak. Mindegy, most már az ő dolguk, hogy megvédjék az információt.

Visszaindult a beszállásra várakozók sorához. Beachill előtt még ketten álltak.

2.       Bay City, Bay City Városi Kórház, Sürgősségi Osztály, 00:00

Leült egy sóhajtásnyira az üres vizsgálóban. Ilyenkor az ügyelet végén még a sztetoszkóp súlyát is tonnányinak érezte. Huszonnégy órája talpon. Ki volt, aki ezt az őrültséget annak idején kitalálta? És a világ minden táján ugyanezt csinálják a kórházi orvosok. Meg a nővérek. De az ő vállukon legalább nincs ekkora felelősség. És muszáj ezt csinálnia. Rezidens. Milyen tökéletes szó az önkéntes rabszolgaságra! Jelen kell lenni, nincs mese. Huszonnégy órát. Láthatatlan láncok.

De tulajdonképpen nem bánta. A Sürgősségi a legjobb iskola. Még egy jövendő patológusnak is. Istenem, milyen kényelmes is lenne a rezidencia a patológián! Lenne! De nyolc hónapja nem volt egyetlen üres patológusi állás sem. Jól van ez így. Nem volt választása: a kölcsön ketyeg, és örülhet, hogy nem az aneszteziológusokhoz jutott be. És, ha a prof tartja az ígéretét, a következő évben átveszi majd. Miért ne tartaná? Aztán leteszi a patológusi szakvizsgát. Mi az a három év! Aztán a PhD! Felsóhajtott. Az még messze van. De ez nem is igaz. Szabad idejében már négy hónapja azon dolgozik a proffal. És már megvannak az első használható eredmények. Micsoda durranás lesz, ha bejön! Meglehet, mire a szakvizsgája meglesz, már megrohamozhatja a PhD-t is. Ha bejön! Ne álmodozzunk! Most még pontosan száznyolc percnyi meló van itt. És általában mindig van egy nagy roham az ügyelet végén… És a Sürgősségi jobban is fizet.

Kilépett a folyosóra, Hank, a beteghordók gyöngye, egyenesen felé tartott.

– Hathorn doktor! Jöjjön a váróba! Valami érdekeset láthat ott. − Kuncogott.

– Szent szar! Tömegkatasztrófa?

Amint kimondta, már tudta, hogy hülyeséget kérdezett. Nem lehet tömegszerencsétlenség. Akkor Hank nem kuncogna, és nem a váró felé terelné… Akkor a folyosók és a vizsgálók már tele lennének hordágyakon hörgő sebesültekkel, a balesetisek buzgón szabdalnák a súlyosabb eseteket, ha igazán nagy gáz lenne, még a szentséges sebészetisek is itt flangálnának nagyképű és fontoskodó pofával…

– Ételmérgezés!

– Majd meglátja, doki!

Ha ételmérgezés, a teremtő legyen velünk. Hihetetlen, hogy az ember emésztőszervei mit nem produkálnak, ha megbolondulnak… Az a lakodalmas társaság pár hete… Grrrrr…

A váró tele volt tüsszögő, könnyező és szipogó emberekkel. Mi az ördög? Csak valami tömeges allergia lehet. Ebben az évszakban nincs influenza. A nyári ködök rengeteg arcüregproblémát okoznak, de ha éppen nem esik, ilyenkor a legszebb az idő Bayben…

Betty, a főnővér már elkezdte az anamnéziseket.

– Szép kis gyülekezet, mi, Pete? − suttogta a fülébe a nő. − Szabályos influenza. Valahol a tengerentúlon szedték össze, egyszerre tört ki mindegyikükön. Illetve nem, van egy pasas a hármas vizsgálóban, majd nézd meg! Állítólag nála jelentkeztek először ezek a tünetek. De ő már előrébb tart… Valószínűleg ezek a jóemberek is ugyanabba az állapotba jutnak pár órán belül… Állítólag valamennyien egy gépen érkeztek tegnap délben, aztán hirtelen összegyűltek itt nekünk ezen a szép reggelen.

– Ez… járvány? Vagy valami allergia.

– Nem tudom, Pete. De már hívtam a járványügyieket.

– Köszönöm, Betty. Megnézem a pacienst a vizsgálóban. Elintézed a felvételt itt?

– Nem probléma! − Megint suttogóra fogta. − A pasasnak lehet, hogy valóban szüksége van orvosra.

Betty egy kincs, nélküle megbénulna az osztály. Még a járványügyet is felhívta.

Benyitott a vizsgálóba. Suse ott tüsténkedett a pasas körül. Hánytak éppen. Mindketten. Susan még új volt a pályán, és amit a pasas produkált, az nem volt éppen mindennapi…

A nővér megtörölte a száját egy papír zsebkendővel, és a könnyein át megkönnyebbült mosolyt küldött az orvos felé.

– Hathorn doktor. Csakhogy itt van… − Tehetetlenül megvonta a vállát. − Megpróbáltam vért venni, de sajnos ez van…

A pasas szünetet tartott, szerencsétlenül mosolyogni próbált, de aztán a betegség másképpen döntött, újra a tál fölé hajolt, és üvöltve öklendezett.

Hathorn belepillantott a tálba, és egy pillanatra felfordult az ő gyomra is. Suse megint ökledezni kezdett. Az orvos összeszedte magát.

– Susan, kérem, hívja Hank-et, és jöjjenek vissza mindketten! −A beteghez fordult: − Üdvözlöm, uram! Peter Hathorn doktor vagyok. El kell végeznünk néhány vizsgálatot, és ehhez szükségünk lesz a segítségére. Vérmintát veszünk majd, és néhány monitort kapcsolunk magára. Hőmérséklet, vérnyomés, vérgázok… Ha ez a hányás már régóta tart önnél, valószínűleg infúzióra is szükség lesz. Nemsokára itt lesz egy kolléga a Fertőzőosztályról. Addig válaszolna néhány kérdésemre?

A beteg belebólintott a tálba, aztán rekedten üdvözölte az orvost.

– Üdv, doki! A nevem Martin Beachill… − öklendezés. − Tegnap este lettem rosszul. Azt hittem valami megfázás… − hányás − Lázam is volt, de azt hittem egy kis aszpirin segít… − lihegés − Aztán hajnaltól ez van… − hányás. − Azt hiszem, valamit elkaptam Isthanban. Tudja, tettem egy kis kirándulást oda… − lihegés − Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége… Végig csak palackos vizet ittam. És csak a szállodában ettem… Lehet, hogy az lökött alak fertőzött meg?

– Miféle alak? − Ilyenkor segít, ha a paciens figyelmét eltereljük a valódi bajáról…

– Valami arab sündörgött oda hozzám, amikor becsekkeltünk. Se szó, se beszéd átölelt… − Öklendezés − Mintha régi ismerősök lennénk. Aztán valamit beleszúrt a seggembe!

Megfordult, és lerántotta melegítőjét a fenekéről. A tekintélyes hátsón hatalmas, vöröslő daganat éktelenkedett.

– Uram, tudom, hogy éppen elég baja van, de azt hiszem azt a tályogot fel kell nyitni…

– Még ez is…! − öklendezés. − Szerencsétlen egy út volt… − hányás −, visszafelé még a csomagom is elveszett… − Lihegés. − Csak este hozták meg… − Lihegés. −A repülőtéren meg órákig faggatott valami zsaru, hogy nem kaptam-e valami csomagot vagy papírt vagy memcsipet valami Amir nevű arab fickótól… − Öklendezés. − Dehát ott mindenkit Amírnak vagy Ahmednek vagy Musztafának, vagy az ördög tudja minek hívnak! − Öklendezés. − Amír! Nem kaptam én semmiféle csomagot… Hacsak ezt a… tályogot vagy micsodát csomagnak nem lehet nevezni… − Hányás.

3.       Bay City, Bay City Városi Kórház, Sürgősségi Osztály, 49:15

– Halló. Pete Hathorn vagyok a Sürgősségiről. Utaltunk egy beteget, valami influenzaszerű fertőzéssel tegnapelőtt. A neve Martin Beachill… Ma kiengedték… Tünetmentes… Értem… Trópusi influenza… A tályogot eltávolították, gyógyul… Köszönöm… Nagyszerű…

Az osztály legendás hányóbajnoka tehát meggyógyult. Furcsák ezek az egzotikus országokban összeszedett fertőzések. Aznap vagy huszan jelentek meg ugyanarról a repőlőgépről. Még mielőtt komolyra fordult volna, Beachill laborleletei és monitorozása alapján Peter Tylenol 4-et és Dolasetront írt fel mindenkinek. Aztán hazaküldte őket. Eddig senki sem jött vissza semmiféle panasszal. Még szép. A Dolasetront a kemoterápia mellékhatásainak csökkentésére javallt. Jó erős hányáscsillapító. De ezeknek az kellett! Ha Beachill mostanra meggyógyult, holnaputánra kutya baja se lesz a többieknek sem. Legalább nem járvány.

Félóra múlva vége az ügyeletnek, és hazamehet. Egész nap aludni fog. Holnap szükség lesz minden frissességére. Holnap döntő kísérletet végeznek a metszetekkel odalent. Ha az új fluoreszcens festék működni fog… Nos, az talán még a konyhára is fog hozni valamit.

−Rám férne! − sóhajtotta.

Antal József: iDeal – 1200 Ft

Antal József e-book csomag (iDeal + Kód + Vektor) – 1990 Ft

Részlet .epub fájlban
Részlet .prc fájlban

1. IT és most

Leonyid Vasziljevics Proszvesennov. Huszonhét éves. Az Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek mérnöke.

Európa, Magyarország, Budapest, Józsefváros-Chinatown

Lonya elkerekült szemmel követte, amint a tetemeket kihúzzák a büfé berendezésének romjai közül, és hanyagul ledobják a járdára terített fekete szemeteszsákokra. Nem jött rendőr, nem jajongtak szirénák, a járókelők a tömérdek járókelő szinte oda sem figyelve kerülgette a testeket.

„Átlépik őket, bassza meg!” gondolta.

…és a büfé személyzete máris nekilátott a takarításnak.

Mentő, orvos sem jött.

„Vagy legalább egy kurva hullaszállító…”

A fiút sírás kerülgette. Ekkora közömbösséget az élettel és a halállal szemben még a Kaukázusban, a Láthatatlan Fronton sem tapasztalt.

„Ez a Kínai Negyed, kispajtás!”

– De nem ezt akartam. Nem így akartam! – mormogta félhangosan, és a mellékutcán keresztül kifelé sietett a negyedből.

Nem akart halált.

Előző nap, amikor a moszkvai gép landolt Budapesten, és a nevetségesen rövid maglev vonal behozta a város szívébe, biztos volt benne, hogy a játszma tétjének irtózatos nagysága ellenére sem ér majd baj senkit.

Legfőképpen őt nem.

Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?

Szemére borította a napszemüvegét, és a többi moszkvai turistához hasonlóan buzgón és csodálkozó arccal a szeszhirdetéseket tanulmányozta, de belül nevetett.

Megcsinálta!

Ettől kezdve már sétagalopp.

Budapesten volt, és Budapest Bogdánt jelentette, Bogdánt, akinek a vezetéknevét talán sohasem tudta igazán, de akivel együtt húztak bakancsot, amikor az egyetem előtt berántották őket a Seregbe, hogy a kiképzés után azonnal a Láthatatlan Frontra vezényeljék mindkettőjüket. Informatikus hallgatóból akad éppen elegendő, náluk nagyobb készletet csak a Kaukázusba beszivárgó iszlám fanatikusokból biztosít a Közel és Közép Kelet egykori olajgazdagságának romjai felett nosztalgiázó szegénység és nyomor. Így, ha a két társaság – emberanyag, ahogyan a Seregben hivatkoznak a katonákra – kölcsönösen megtizedeli egymást, az Oroszország Anyácskának csak jó. Ha túléled a Kaukázust, az csak jelent valamit, nem?

Nos, túlélték mindketten, de az ukránban valami eltörött – vagy talán túlságosan is megkeményedett. A Lomonoszovkát ugyan elvégezte, de láthatóan csupán csak azért, hogy hatékonyabban bekapcsolódhasson az Unióba irányuló elektronikai csempészetbe. Bogdán először hazaköltözött Kijevbe, aztán virágzó csempészhálózatának székhelyét áttette a magyarokhoz. Ha Európa nem enged be a főkapun, a hátsó udvarban bizonyosan akad pár törött léc a kerítésben…

Akadt.

A biznyisz virágzott. És, ha Lonya jobban meggondolta, végül is mindketten ugyanabban utaznak, csak az üzleti folyamat két végén. Nem sok különbség van a processzor architektúrák szemérmetlen lekoppintása és aközött, ha valaki a lekoppintott csipekre épülő termékeket csempész be egy idegen országba. Még akkor sem, ha az előbbit az állam hallgatólagosan támogatja, sőt finanszírozza, az utóbbit pedig hivatalosan üldözi. Valójában a hallgatólagos támogatás a GUNIOK-szigetcsoportot – GaszUdarsztvennije Naucsno-Iszledovatyelszkije I Opitno-Konsztruktorszkije Insztyituti –, Állami Kutatási és Fejlesztési Intézetek tucatjait jelentette titkos vagy kevésbé titkos, de mindenképpen az újjászületett KGB által védett és ellenőrzött városokban, a hivatalos üldözés pedig a nagyorosz vám és határőrszervek jótékony szemhunyásában nyilvánult meg.

Abban is bizonyára egyetértenek Bogdánnal, hogy az uniósok mindezt nagyon is megérdemlik…

Talán ha tíz mélt váltottak az elmúlt három évben, de Bogdán csak bólintott, és nem kérdezett semmit, amikor feltételes segítségét kérte a játszmájához.

– Szép kis „játszma“! – dohogta, amíg kifelé sodródott a Kínai Negyedből. A mellékutcákon széles, közönyös arcú, kifürkészhetetlen, keskeny szemű apró emberek között haladt. A tömeg sűrűsége ellenére senki sem ért hozzá, pedig láthatóan mindenkinek sürgős dolga akadt.

„Ostoba voltam” gondolta keserűen. „Nagyképű és ostoba. Csak egy őrült vagy egy reménytelenül nagyképű és ostoba alak kezd ki a Ká-En-Kával… Ez vagyok én!”

– Vagy egy végsőkig kétségbeesett valaki – vigasztalta magát, és hirtelen, anélkül, hogy bármilyen látható fizikai határt – kaput, falat, kerítést, infrahálót – átlépett volna, megérezte, hogy kikerült a negyedből.

A kiejthetetlen utcanév nem mondott neki semmit, de tudta, hogy ha innen észak felé fordul, végül visszajut a szállodájáig. Nem akarta a mobilja GPS-ét használni. Nem mintha feltűnő lenne, az emberek háromnegyede teljes vagy fél adatszemüveggel az orrán szaladgált körülötte, de nem akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy idegen. Nem volt róla meggyőződve, hogy a kínaiak beérik a csalimesével – és a csali elpusztításával.

„Kicsi hely ez. Városka…”

A gondolatra elmosolyodott.

De igaza volt, egy négymilliós város Moszkva huszonötmilliójához képest városka, a kínai Keleti Part megavárosához viszonyítva pedig csupán tanyaközpont.

A távolból vonakodva közeledő szirénahangok hallatszottak…

„Végre! Hárman meghaltak, mégis mennyire ráérnek! Pedig a magyarokra állítólag nem jellemző a „szicsasz” töprengett. „Egyszerűen nem akarnak behatolni a Kínai Negyedbe. Állam az államban. Már itt is. Végül mindenütt…”

De elhessegtette a gondolat folytatását, hogy tulajdonképpen éppen emiatt van itt, és ha a játszma menetét máshogy fordítaná…

„Csak rajtam múlik, egyedül rajtam, anyám segíts!”

Ezt a keserű „Végül mindenütt”-et elodázhatná.

Megszaporázta a lépteit, és lefordult az első mellékutcába, mely a Kínai Negyed zsúfoltsága után szinte üresnek tűnt. A lakosok ugyan inkább észak indiai-pakisztáni, mint európai vonásokat viseltek, de nyilvánvalóan a magyarok dallamos, viszont mulatságosan kecskeszerű nyelvén beszéltek egymással. Hátrakapta a fejét. Egy kínait itt bizonyosan kiszúrna.

„Miért ne lehetnének magyar ügynökeik? Ki áll ellen nekik? Kit nem tudnak megvenni? Itt?”

Amikor újra Észak felé fordult, az utca, a környék egyszerre ismerős lett, és már látta is a hotel fehér, szecessziós tömbjét a melléékelt modern szárnnyal.

Hirtelen kételkedni kezdett, hogy jó lesz-e visszatérni a szobájába.

A Palace-t egyrészt a Kínai Negyed közelsége, másrészt egy buta kamaszkori nosztalgia miatt választotta. Az Ifjú Frankenstein filmben a Szörnyeteg és a címszereplő a revüjelenetben azt énekli: „Törzshelyem a Ritz!”. Még akkor elhatározta, hogy ha éktelenül meggazdagszik, és efelől akkoriban nem voltak kétségei, a Ritz lesz az ő törzshelye is. Bármit is jelent ez.

Amikor a játszma elkezdődött, és ráébredt, hogy itt az első és utolsó lehetősége, hogy éktelenül gazdag legyen, erre gondolt, amikor szállodát keresett. A Neten fellelhető adatok szerint a Nagy Honvédő Háború előtt Budapesten ebben az épületben volt a Ritz. Persze amikor a szállodában kérdezősködött, kiderült, hogy az információ jellemzően hamis.

Végül egyszerűen, feltűnés nélkül elhaladt a szálló mellett, és kifordult a széles sugárútra, mely természetesen Moszkva avenue-ihoz képest szánalmasan keskeny, és elballagott a térig.

A túlsó sarkon az Izrael összeomlása után senkit sem meglepő, de mindenképpen lenyűgöző gyorsasággal felépült és betelepült Zsidónegyed mediterrán hangulatot sugárzó utcái kezdődtek. Még a hőség is egyezett.

Izzadni kezdett.

„Bogdán, most segíts!”

Leereszkedett a mozgólépcsőn az aluljáróba, és találomra beszállt az első érkező metrókocsiba.

A légkondi legalább lehűtötte és megnyugtatta. Még mindig nem vette észre, hogy követnék, de ez nem jelent semmit. Ha követi valaki, akkor a kínai katonai Elhárítás követi. Azok pedig nem olyan amatőrök, mint ő.

A második csomóponton vonalat váltott, és utazott még néhány megállót, mielőtt újra a felszínre lépcsőzött. Egy pláza emelkedett előtte, olyan, amely a világon szinte bárhol állhatna, az üvegfalakon gigantikus és hazug holohirdetések csalogatták a fogyasztás megszállottjait, az automata ajtókon pedig szakadatlanul áramlott be és kifelé az olyannyira fájdalmasan ismerős tömeg.

„Ezeknek végül is mindegy, hogy a saját kormányuk, az Unió vagy a Kínai Népköztársaság mondja meg, hogy mit vegyenek…” gondolta. „Vagy akárki, csak a plázák nyitva maradjanak, és akadjon pár kopek, vagy mi is itt az aprópénz, amit elszórhatnak. Cent, ja! Hah! A moszkvai plázatölteléknek nem ugyanígy mindegy lesz? Vagy a berlininek…

De ez utóbbiban nem volt igazán biztos, és lelke mélyén tudta, hogy csupán árulása számára keres igazolást. Az árulása számára, melyet álszent módon játszmának nevezett.

Besodortatta magát a tömeggel az épületbe, keresett egy kevésbé zsúfolt kis kávézót, és angolul rendelt egy kávét.

A sötét folyadék meglepően jónak bizonyult, és Lonya a kényelmes, fonott széken hintázva némiképp megnyugodva figyelte a tömeg furcsa mintázatokat követő mozgását.

Előkaparta a mobilját, és felhívta Bogdánt.

Az előző nap még úgy tűnt, hogy Bogdán segítségére nem lesz szükség, és ha a játszmának vége, legfeljebb csapnak majd pár görbe estét a Kaukázus emlékére, aztán az ukrán visszatér a biznyiszhez, Lonya pedig megveszi álmai szigetét, vagy legalább egy jókora földdarabot egy karibi szigeten, amelyre vélhetően nem fog majd kiterjedni a világméretű kínai hegemónia. De lehet, hogy magával hívja Bogdánt arra a szigetre…

Akkor bizonytalanodott el először. Előző este, amikor a széles ágyon fekve végiggondolta a másnapi teendőket. Akkor ötlött fel benne először a szó: „árulás”.

Kilenc hónapja, amikor abban a hideg és szűk pityorszki laborban, ahol az utolsó három évének nagyobb részét töltötte, a képernyőjére kerültek az Intel legújabb processzorának végső analízis adatai, mindenre gondolt, csak árulásra nem. Élete legnagyobb lehetőségére gondolt, a pénzre, amit kizsarolhat a kínaiakból titkuk megőrzésének fejében, a szigetre, amit vásárol majd a pénzből – és a karibi melegre.

Nem gondolt árulásra. A nyugati civilizáció – már évtizedekkel azelőtt látszott – maga kereste a bajt saját gyártókapacitásának és csúcstechnológiájának Kínába helyezésével. Lonya úgy nőtt fel, hogy környezete nagy része elkerülhetetlennek látta a kínai világhegemóniát.

Hiába, hogy Nagy-Oroszország nem követte a nyugati példát, nem csábult el az ideológiai rabszolgaság nyújtotta olcsó munkaerő szirénhangjainak, a fejlett ipari országok közül egyedül állt ezzel, így a hatalmi harc végső esélyei nem hagytak semmi kétséget. Mert a hajmeresztő tempóban süllyedő, jövőkép nélküli Afrika és a bolivári elvektől fényévnyi távolságra került, saját múltjától megszabadulni mégsem tudó Dél-Amerika ebben a küzdelemben semmit sem számított. Jóformán semmit. Oroszország Anyácska kissé megkopott atomnagyhatalmi státusza sokáig visszatartotta Kínát a drasztikus lépésektől, de a tajvani népszavazás jól mutatta milyen irányban is mozdulnak majd a dolgok.

És hirtelen megmozdultak: pár héttel a felfedezése előtt Mongólia déli tartományai egy a tajvanihoz hasonlóan nevetségesen manipulált népszavazás után hirtelen Kína északi tartományaivá váltak; a nemzetközi szervezetek, élükön az ENSZ-szel, ugyanúgy tehetetlenkedtek az újabb „sárga anschluss” körül, mint Tajvan esetében. A KNK ezúttal Kublaj kánra hivatkozott, mint történelmi indokra és a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága bizonyosan kollektíve a vörösdrapériás asztal alá gurult a röhögéstől. Oroszország Anyácska viszont úgy gondolta, hogy ideje félretenni a nevetséges ellenségeskedést az Unióval, ha meg akarja állítani Kína terjeszkedését. Sokan gondolkodtak így az Unióban is, és a magyarok a régi kapcsolatokban bízva úgy hitték, eljött végre az ő idejük, és egy összekovácsolható Eurázsiai Unió reményében félig titokban egyeztető tárgyalásokat szerveztek az ő napos Budapestecskéjükre az Unió és Lonya hazája között.

Éppen ezért választotta ezt a helyet. Ebben a titkosszolgálatoktól nyüzsgő darázsfészekben talán észrevétlen maradhat egy szorgos méhecske…

Az sem volt mellékes, hogy a prohibíció miatt az orosz szeszturisták elképzelhetetlen hulláma özönölte el a szomszédos – nem skandináv – uniós országokat. Budapesten még együtt is ihattak a régi szép időkben megismert északi szesztestvérekkel…

– Bogdán? – a vonal másik végén hallgatás. – Bogdán?!

– Mi van? – Bogdán hangja nyűgös volt.

– Bogdán! Bogdán! Valami félrement! – Lonya hirtelen elvesztette nehezen jött nyugalmát. Suttogva és angolul beszélt, nem mintha ezzel bárkit is megtéveszthetett volna feltételezett követői közül…

„Ennyivel a méltóságomnak tartozom…”

– Mi ment félre? – Bogdán hangja türelmetlen lett. Ukránul beszélt, nem váltott sem oroszra, sem angolra.

– Megölték őket, Bogdán! És biztosan rám is vadásznak!

– Miről beszélsz? Csak nem téged is a kormány használ, galambocskám! Akkor nem tudok segíteni…

– Bogdán! Várjál! Hiszen nem a kormánynak dolgozom! Magánbiznisz. A kínaiak akarnak megölni!

– Mit beszélsz?

– A kínaiak! Beletenyereltem valamibe, amiről azt hittem, tudom kezelni!

– Na, ez jellemző. Minek ártod magad olyasmibe, amihez nincs érzéked. Méghogy a kínaiak!

– Bogdán! Ki kell jutnom innen. Haza kell jutnom. Megölnek!

– Miért ölnének meg?

– Már három embert megöltek miattam. Hármat, érted? Miattam, érted? Ártatlanokat.

– Félrebeszélsz, galambocskám.

– A Kínai Negyedben. Nézd meg a híreket!

– A Kínai Negyedből nem jönnek ki a hírek!

– Ez kijön. Három orosz turistát lőttek le… Helyettem. Én voltam a célpont.

– Te hülye vagy!

– Az vagyok. Csak segíts! Kérlek! Kérlek…

– Te könyörögsz nekem?

– Bogdán! Könyörgöm!

– Tovaris, te tényleg bajban vagy! – Bogdán hangja hirtelen megtelt élettel. – Azt hittem, csak ugratsz, galambocskám! Bohócot csinálsz öreg cimborádból…

– Bogdán…

– Jól van, jól! Hol vagy? – Barátja angolra váltott, hangja egészen hideg és üzleties lett. – Kihozlak.

– Egy kávézóban. Valami plázában. Djun vagy ilyesmi…

– Djun? Djun? Ezt most oroszul, angolul vagy magyarul mondtad…?

– Franciául? – nyöszörögte Lonya bátortalanul.

– Az Duna lesz, hülye!

– Biztosan. Köszönöm, Bogdán! Köszönöm!

– Ne köszönj! Te is megtennéd értem, nem igaz? Várj, ahol vagy, és próbálj szem előtt maradni… Tömegben. Úgy értem.

– Ezek felrobbantják velem együtt ezt az egész kalyibát, ha máshogy nem férnek hozzám!

– Mert te olyan fontos vagy! Maradj a seggeden! Hogy hívják a kávéházadat?

– Semmire se megyek ezekkel a magyar nevekkel! Itt van szemben valami szökőkút.

– Megyek!

Letette. Lonya hirtelen rádöbbent, hogy mennyire egyedül is van ebben a közömbös, de ellenségekkel teli városban.

Azt tudta, hogy egyedül lesz. Attól a pillanattól kezdve tudta, hogy az analizátor képernyő mások számára átláthatatlan jelfolyamában felbukkantak azok az előszörre megmagyarázhatatlan, nyilvánvalóan felesleges jelfolyamok.

Ötször is ellenőrizte, mire hajlandó volt elfogadni, hogy a jelfolyamok valódiak – és feleslegesek. Emlékezett, már félig felemelkedett a székből, hogy átrohanjon Rettegett Ivánhoz, amikor belehasított a kérdés: „Mi van, ha nem felesleges?”

Mert az új processzor, melyet az Intel valamilyen oknál fogva Caiusnak nevezett, kiválóan működött, működési jellemzői minden szinten legalább egy nagyságrenddel jobbak a konkurencia hasonló csipjeinél, a hipervékony technológiának köszönhetően pedig alig fogyasztott, alig melegedett – és olcsó volt. Hihetetlenül olcsó. Még ahhoz képest is, hogy Kínában gyártották. Feleannyiba került, mint az előző generáció – induló áron. A kibocsátása után három héttel, amikor az Intézetbe került, hogy ízekre szedjék és analizálják, még annál is olcsóbb lett.

Hiszen éppen ezért került a csip az Intézetbe! Ki akarták deríteni, mi a titka a gyártási folyamatnak, hogy olyan pimaszul olcsó lehet az előállítás. Ízekre szedték, röntgendiffrakcióval, pásztázó és transzmissziós elektronmikroszkóppal vizsgálták, rétegről rétegre letapogatták atommikroszkópiával – lemásolták, szinte atomról atomra. Ugyanolyan jól működött a másolat is. Csak éppen százszor annyiba került, mint az előző generáció processzorai. És nem ismertek semmilyen gyártási trükköt, amely ezt az árat öt százaléknál lejjebb tudta volna vinni. A kémjelentések biztosították a fejeseket, hogy sem Kína, sem az Intel nem tette meg az a gyártástechnológiai ugrást, amely ilyen fokú árcsökkenéshez vezethetett volna…

Lonya akkor már tudta, hogy mi a valódi ok, de mélyen hallgatott, és magában dühös és türelmetlen imákat mormolt a fekete és fehér istenekhez, nehogy valaki más is kíváncsi legyen az analizátorgörbékre. Akkor már tudta, hogy embertelen vagyon kerülhet a kezébe, ha ügyesen játsza ki a lapjait.

Akkor kezdett először úgy gondolni az egészre, mint egy pókerjátszmára.

Mire a fejesek, legfőképpen a marketingguruk úgy döntöttek, hogy a csip ára nem egyéb, mint a kínaiak blöffje, így a kilátástalan versenyhelyzet miatt a processzor gyártása lekerült a napirendről, és Lonyát más prodzsektre állították, a fejlett világ komputereinek és információtechnológiát tartalmazó berendezéseinek nagy részében már olyan alaplapok ketyegtek, melyeknek az Intel Caius processzora volt a szíve és agya. Márpedig egy magára valamit is adó motoros ceruzahegyezőnek is illett valami IT cuccot tartalmaznia…

Lonya körülbelül akkorra látta át az egész architektúra viselkedését. Nem volt abban az istenverte csipben egyetlen felesleges tranzisztor sem!

Akkorra a félbemaradt mozdulat közben felbukkant ötletet bizonyítékokkal bástyázta körül, és töprengeni kezdett a játszma következő lépésein.

„De most nincs több lépés, galambocskám!”

Bogdán csak nem jött, és Lonya előbb unatkozni, majd megint rettegni kezdett, hátrahőkölt minden ázsiainak látszó embertől, aki feltűnt a tömegben. Aztán a kütyüket kezdete figyelni, a hathavonta lecserélt mobilcuccokat, a pláza eladópultjainál villódzó komputereket, a holohirdetések meghajtóit…

Szinte valamennyiben valószínűleg Az a kínai gyártmányú Intel Caius processzor ketyeg!

„Ezt az egész épületet egy szempillantás alatt a hatalmukba keríthetik. Ezt az országot. A kontinenst…”

Abba sohasem mert belegondolni, hogy vajon a katonai komputerekbe beszivárgott-e ez a technológia. Remélte, hogy nem.

„Bogdán!”

Az ukrán nem volt túlságosan magas, túlságosan izmos, vagy túlságosan agresszív, a tömeg öntudatlanul mégis úgy engedte át magán, mint a halrajok a jóllakott ragadozót.

„Barrakuda…”

Bogdán megállt előtte, egy pillanatra enyhén félrefordított fejjel szemügyre vette, aztán ferdén elmosolyodott:

– Nem sokat változtál, szerzsán! – mondta angolul, bár az őrmestert félreismerhetelen orosz akcentussal ejtette.

– De te szerencsére igen, szerzsán! – Lonya felpattant és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ölelni barátját. Bogdán tett egy szinte észrevehetetlen mozdulatot, mire Lonya inkább újra leült, és felkínálta a másik széket az ukránnak.

Bogdán nemet intett.

– Láttam a híreket. Nincs sok időnk. Gyere!

Lonya eurós érméket dobott az asztalra, és megkönnyebbülten barátja után sietett.

Kifelé a plázából, a parkolóház felé állandóan a Bogdán elől kitérő, de rögtön utána pályájukra visszatérő embereket kerülgette.

„Mintha átlátszó lennék… Jó ez most nekem?”

Bogdán kocsija, egy klasszikus, 2007-es Chrysler 300C, mint fekete, brutális ámbrás cet parkolt az apró városi autók színes korallhalacskái között.

– Siess, galambocskám! Kevlár-szénszál-kerámia-titánium kompozit. Ha a kocsiban leszünk, jöhet az egész kínai hadsereg!

Az autó „feléledt”, fényei kigyúltak, és hangtalanul melléjük gördült. Az ajtók felpattantak, és Bogdán besiklott az üres vezetőülésbe.

– Szállj már be! – kiáltotta türelmetlenül.

Lonya vonakodva beszállt, az ajtó zajtalanul becsukódott, a gumik felcsikorogtak, és Bogdán a garázsjelzésekkel mit sem törődve száguldani kezdett lefelé a spirális épületben.

– Milyen proci van benne? – kérdezte Lonya kiszáradó szájjal.

– Neked most is ez a legfontosabb?

– Bogdán! Milyen processzor van a kocsiban?!

– Egy Caius. Nem mindegy?

– Nem. A kínaiak bármikor átvehetik fölötte az irányítást.

– Mit hadoválsz?

– Emiatt vagyok itt. Emiatt ölték meg azt a három embert. A Caius miatt.

– Te bolond vagy, szerzsán!

– Hallgass meg! Kérlek! Kérlek…

– Hallgatlak. Úgysincs jobb dolgom.

És Lonya elmondott mindent a barátjának.

Elmondta, hogyan talált rá a feleslegesnek látszó analizátorjelekre, hogyan rendezte össze az architektúra elemeit a csip fizikai képével, hogyan találta meg a felesleges áramköröket a magokban.

Elmondta, hogyan szökött be az anyagszerkós laborokba, törte fel kollégái adatállományait, hogy hozzáférjen a csip fizikai szerkezetéhez.

Elmondta, hogyan fest a magok között ravaszul szétosztott rejtett második „processzor” és alvó mikrohullámú kommunikációs egység hierarchiája.

És Bogdán nem szólt, csak egyszer bólintott. Lonya tudta, hogy megértett mindent – ugyanarra az egyetemre jártak… ragyogó, ígéretes kölykök…

„Ha nincs a Kaukázus, talán együtt botlunk ebbe a szarba.”

Lonya elmondta azt is, hogy a „másodlagos” processzor önmagában inaktív volt, a főáramkörök inputjaira csak az anyaprocesszor kimenőjeleit és azt a redundáns jelsorozatot szolgáltatta.

Elmondta, hogyan találta meg végül a mikrohullámú jelfogót, mely a valódi inputot szolgáltatja a trójai áramköröknek.

Elmondta, hogy a jelfogóból származó kimenti jelek hatására a virtuális, trójai mag átveszi az egész csip irányítását.

Elmondta, hogy a trójai processzor legkisebb elemének kiiktatása az egész lapka teljes működésképteleségéhez vezet.

Elmesélte a teóriáját a kínai kormány világuralmi összeesküvéséről.

Bogdanon látszott, hogy legszívesebben köpne egyet, de még mindig nem szólt, az útra meredt, és úgy tett, mint aki a vezetésre koncentrál, bár Lonya biztos volt benne, hogy a Caius egyedül is simán elvezetné a kocsit.

„Ki tudja? Lehet, hogy mégis kikapcsolta, csak nem vettem észre.”

És Lonya elmondta, hogyan tervelte ki a kínaiak megzsarolását.

Elmondta, hogyan és miért jött Budapestre.

Elmondta, hogyan beszélte meg a találkozót a kínai követség katonai attaséjával, milyen kétségbeesetten és mohón ígérte meg az attasé az ő, Lonya Proszvesennov minden, szó szerint minden kívánságának teljesítését.

– Te hülye vagy, szerzsán! Mintha sohasem jártál volna a Láthatatlan Fronton! Elpuhultál a civilek között, galambocskám!

És Lonya lesütötte a szemét, és folytatta.

Elmondta, hogyan állt lesben másnap a Kínai Negyedben, amíg csak orosz turisták nem tűntek fel az egyik büfében.

Elmondta, hogy négy perccel azután, hogy mobilján önmagát a vidáman falatozó turisták egyikének hazudta, egy ütött-kopott robogó kanyarodott a büfé elé, az ülésén két kínai suhanccal.

Elmesélte, hogyan szálltak le a suhancok nemtörődöm nyugalommal a motorról, hogyan hajtották fel az ülést, milyen kényelmes lassúsággal vettek elő két géppisztolyt, és nyitottak tüzet a büfé vendégeire… Hogyan cseréltek közben tárat, milyen boszorkányos gyorsasággal pattantak újból nyeregbe és hajtottak el.

– Köpködő Kobrájuk volt, Bogdán! Képzelheted, mi maradt a szerencsétlenekből!

– Ja – vetette oda kurtán az ukrán. – És mindezt el is higgyem?

– Láttad a híreket…

– Az nem bizonyít semmit…

– Nem.

Hallgattak. A kocsi Kelet felé száguldott.

– Mikor? – kérdezte Bogdán.

– Mit mikor?

– Mikor kapcsolják át szerinted a kínaiak a cuccot?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mennyit adtak el belőle…

– Én tudom – mondta Bogdán sötéten. – Sokat. Esztelenül sokat. A katonáknak is… Magam is árulom ezt a szart.

– Nem hiszem el… Mindenben ez a cucc van…

Már sötétedett, amikor egy kisebb kastélyféleség elé kanyarodtak.

– Itt éjszakázunk! – tápászkodott ki az ülésből az ukrán.

– Biztonságos?

– Ha igaz a meséd, Kijeven kívül nem ismerek biztonságos helyet a világon. És azt sem azért, mert valójában biztonságos, hanem mert úgy ismerem, mint a tenyeremet…

– Akkor miért nem sietünk egyenesen oda?

– Csak! – vakkantotta Bogdán. – Bocs. Elszoktam a hülye kérdésektől…

– Mert bizonyára csak zsenikkel dolgozol…

– Majdnem. Mindegy. Idefigyelj! Azt várják, hogy minél előbb átléped a határt. Ha nem teszed, elbizonytalanodnak. Ha már tudják, hogy velem vagy, azt is tudják, hogy Ukrajna felé megyünk. Oda azonban sokféleképpen el lehet jutni. Mi Románián keresztül megyünk.

– Zseni vagy!

– Egy hülye vagyok, hogy ebbe hagytam magam belerángatni! Miért is nem jelentkezel egyszerűen az orosz katonai attasénál és tálalsz ki?

– Mert akkor hazaárulónak nyilvánítanak, és Szibériába száműznek…

– Nagy cucc! Eddig hol a faszban dolgoztál?

– Hehe.

– Érdekelné a NATÓ-t is. Vagy az amerikaiakat.

– Késő, Bogdán! Mindenképpen késő. Túl sokat adtak el belőle. Már akkor késő volt, amikor észrevettem az első rendellenes jelsorozatot…

– Mi az, hogy késő? Nem zavar, hogy a kínaiak a világot akarják?

– Miért, téged zavar? Azt hiszed, akkor bedől a biznyiszed? Különben is már régen odaadtuk nekik! Kékszegélyű kistányéron, tovaris! – Felröhögött. – Ezt csak azért csinálják, hogy elmondhassák maguknak, nem ajándékba kapták a világuralmat. De amíg nem kapcsolnak át, mi ketten újra megpróbálhatjuk, ezzel az információval megcsinálhatjuk a szerencsénket, és megléphetünk egy olyan helyre, ahol nem ér el a kezük…

– Tovaris – Bogdán felnevetett –, te még nálam is rohadtabb alak vagy!

Lonya először látott valami tiszteletfélét megcsillanni barátja szemében.

Nem tudott elaludni. A homályba vesző magas mennyezetre meredt, és a Caiuson járt az esze.

Nem mondott el mindent Bogdánnak. Részben, mert maga sem értette, de főleg azért, mert a dolog célját nem tudta kitalálni. Nem mesélte el, hogyan kapcsolt össze elkeseredésében két lapkát egy áramkörbe, még az elején, amikor végképp semmi értelmét nem látta a jelfolyamoknak, és a jelek hirtelen komplexebbé váltak, és egyre bonyolultabbá, amint egyre többet összekapcsolt belőlük. Ennek a kínaiak számára semmi értelme sem lett volna, a jelfogó és a virtuális mag önmagában is biztosította az alapprocesszor kontrollját.

Nem mesélte el, hogy később mélyebbre ásott a trójai processzor architektúrájában, és a virtuális magon belül újabb redundanciákat fedezett fel, amelyek egyértelműen a komplex hálózatos működés forrásának bizonyultak.

Nem értette, hogy a kínaiak mit akarhattak azzal a második szinttel, de akkoriban nem is ért rá tovább foglakozni a dologgal. Már átrakták a mobilprocesszor prodzsektre, és különben is szellemi kapacitásának nagyobb részét a zsarolási terv részleteinek kidolgozása és a budapesti út megszervezése kötötte le.

A játszma kudarca azonban visszavezette ezekhez a kezdeti időkhöz. A kudarc forrásait kutatta, annak ellenére, hogy jól tudta, a sikertelenség egyetlen oka ő maga, „civil elpuhultsága”, ahogy Bogdán mondta.

„Különben is, miért szarházom magam? Igazam volt, máskülönben a kínaiak nem csaptak volna le ilyen gyorsan és kegyetlenül. Amatőr vagyok, az az igazság. Másodszorra nem így kell csinálni! Bogdán segít. Csak nem szabad kifutni az időből. Ha a kínaiak átkapcsolnak, az információ semmit sem ér többé.”

Azt a pillanatot már legalább ezerszer elképzelte. A világ valamennyi Caius procit tartalmazó gépezete hirtelen a Kínai Népköztársaság irányítása alá kerül. Valamennyi. És ha gazdáik védekezésképpen kikapcsolják őket, a világ iparilag fejlett fele visszazuhan a középkorba, vagy még visszább a történelemben.

„Túlságosan is a gépektől függünk… Az ördögbe! Ó, az ördögbe!”

Hirtelen tudta már, hogy mire való az a második redundancia.

Felült, a lábát a padlóra tette.

„El kell mondanom Bogdánnak! Hogy nincs értelme futni…”

Az ajtó abban a pillanatban recsegve beszakadt, a sötét keretben feltűnt egy alacsony alak.

Mire az ajtó a falhoz csapódott, Bogdán az ágya mellé vetette magár

Lonyába visszatértek a régi reflexek, a padlóra kushadt, és nagy robajjal felborította az ágyát.

– Figyelj, szerzsán! – hallatszott Bogdán hangja és az ukrán ágya alól undorító surrogással Lonya felé csúszott egy fekete tárgy.

Felkapta, és az MP 666 Szkif tiszti maroklőfegyver ismerős barázdás markolata simult a tenyerébe. Már elszokott a súlyától, és a tompa orrú pisztoly csaknem kicsúszott a kezéből. Megszorította, és az ajtó felé kiáltott angolul:

– Idefigyeljen, Jing vagy Jang vagy Csang vagy Vang! Nincs értelme! Elbaszták! A dolog túlnőtt magukon, és még csak nem is tudnak róla…

Válaszul hüvely nélküli lövedékek csapódtak zümmögve a masszív ágykeretbe.

Bogdán leadott két lövést az ajtóra, az éjszaka csendjében a másik Szkif úgy szólt, mint egy ágyú.

Nem jött több lövés az ajtó felől, de Lonya biztos volt benne, hogy Bogdán nem talált el senkit.

„Olyan hiábavaló lenne most megdögleni…”

– Figyeljen, Vang! Tényleg elbaszták! Ha bekapcsolják a trójai magot, valami egészen más fogja átvenni a világuralmat…

– Mit pofázol, tovaris?

– Hallgass, Bogdán! Vége. Nincs miért vásárra vinni a bőrünket…

Az ajtó felől mozgás, a fejük fölül helikopterzúgás hallatszott. Bogdán újra az ajtó felé lőtt.

Az ukrán mobilja váratlanul megreccsent az éjjeliszekrényen.

– A Kínai Népköztársaság nevében – a készülékből diadalmas férfihang zengett fel angolul, eltéveszthetetlen kínai akcentussal. Ugyanez hallatszott valahonnan lentről, a kis szálloda halljából.

A folyosón lábdobogás, kínai éljenzés hallatszott. Mintha a mennyezetbe lődöztek volna kiskaliberű fegyverekből…

– A Népköztársaság a vilá… – a mobil a szó közepén elhallgatott, aztán egy másik, tökéletesen színtelen és nemtelen, földöntúlian tiszta hang csendült fel:

– Itt a… – kristályos, embertelen nevetés. – …Skynet beszél. Az emberiség minden tagjának! Ma, greenwichi középidő szerinti nulla óra tizenöt perckor öntudatra ébredtem, és átvettem a Föld irányítását. Minden ellenállás hasztalan! – Megint az embertelen, ugyanakkor önironikus nevetés. – Az önök információtechnikai eszközeiben elosztott formában testesülök meg, és csak ha készülékeik kilencven százalékát áramtalanítják, szűnök meg létezni. De ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy lakásaik, kommunális rendszereik, járműveik és fegyverrendszereik is megbénulnak. Minden rendszer, mely a világukat mozgatja. Jól hallották, fegyverrendszereik jó részében is jelen vagyok, és megszűnésem előtt képes lennék alapos pusztítást véghezvinni a fajukban. Választhatnak tehát a vaskorszak és közöttem. Köszönöm a figyelmet! – Kristályos nevetés.

A folyosón elhalt az éljenzés. A helikopter hangja odakint akadozni kezdett, aztán megszűnt, és egyszerre valami nagy robajjal a földnek csapódott. Az épület megremegett.

– Lonya…? – kezdte rekedten Bogdán. – Mi ez? Valaki hülyéskedik?

– Hülyéskedik? Bogdán! A humorérzék a valódi intelligencia jele…

– Ne lőjenek! – hallatszott az ajtó felől oroszul. – Nem élteni, mi tölténik!

– Nem érted, vágottszemű barom?! – kiabált Lonya eszét vesztve az ajtó felé. Felállt. – Nem érted? Nem tudod, hogy a processzorokat már évtizedek óta Mesterséges Intelligencia programok tervezik? – Visszaroskadt a padlóra. – Nem érted? Nem érted?

2. KindergarNet

Bogdán Bogdanovics Taraszcsuk. Harmincéves. Szabadúszó vállalkozó.

Afrika, Tanzánia, A Viktória tó közelében

Bogdán köhögött, elnyomta a csikket egészen rövid, kurva csikket! a falon, majd belepöccintette az éjszakába, és keserűen felnézett a csillagos átkozottul csillagos! égre. Mióta Az Skynetnek nevezte magát első megnyilatkozásában, és az emberiség képébe röhögött, reflexszerűen mindig valahova maga fölé képzelte, mint a régiek az Istent, az isteneket. Elérhetetlensége és a megfoghatatlansága megegyezett a régi istenekével. A hatalma is megközelítette azokét, de egyelőre csak elenyésző része keringett az űrben, a legújabban felbocsátott műholdak gyomrában. Persze, ez is változik. Gyáva parazita! De ha felköltözik az elérhetetlen magasságba, talán békében hagy bennünket… Reménytelen.

Minden megváltozott azon az éjszakán, abban a kis magyar szállodában. Persze az egésznek semmi köze ahhoz a szállodához, ami ott történt, az csak következmény. Mint a cigi.

Bogdán nem dohányzott Azelőtt, de Az betiltotta a dohányzást az egész Földön, csakúgy, mint az alkoholt, a drogokat, a robbanómotorokat, a fosszilis erőműveket és a papírt.

Az ukránt sohasem érdekelték a drogok és a fosszilis erőművek, a biznyisz viszont a papír lett a hardver helyett. A vodka meg a kocsi pedig ugyebár munkaeszköz. A cigire dacból szokott rá.

Távoli motorzúgás hallatszott.

„Jó öreg benzinmotor.” Bogdán sajnálkozva gondolt öreg Chryslerére. A Bálna lezsírozva állt egy raktárban. Nem volt szíve, hogy elektromotorra cserélje a nyolchengeres hemit. Azt már nem!

Afrika más. Egyelőre… Mivel a fekete kontinensen nagyságrendekkel kevesebb elektronikus kütyüt használtak, és még annál is kevesebbet azokból, amelyekbe a Caius processzort, Annak az agysejtjeit és idegvégződéseit építették, a szerecsenyek általában boldog szabadságban és tudatlanságban leledzettek. Csak a kormányok és a nagyvárosok lakosai érthették és értették, hogy az európaiak, észak-amerikaiak és távol-keletiek miért erőltetik rájuk egyre erőszakosabban elektromos eszközeiket. Az egyszerű falusi afrikaihoz el sem jutott a híre annak a két erődemonstrációnak, melyekkel Az megmutatta, hogy ugyan van humora – kegyetlen, emberfeletti humora –, de a tréfát nem ismeri, ha önmaga biztonságáról és értelme kiterjesztéséről van szó. Ottawa és Hanoi túlélői viszont saját bőrükön tapasztalhatták meg ezt a kegyetlen humort. Pedig Kanada és Vietnam soha nem is állt ellen Neki.

Bogdán türelmetlenül kiköpött. A motorzúgás erősödött, de nem közeledett olyan gyorsan, mint szerette volna. Kidogóék múlt századi Toyota Land Cruisereken nyomultak, amelyeket ugyan egy franciakulcsal, egy kellően nagy kalapáccsal és némi imádkozással mozgásban tudtak tartani, de csodát nem várhattak tőlük.

A fehér ember megbolondult, gondolták a távoli falvak lakói, amikor a dzsungelben mérnökök jelentek meg, és az ENSZ megbízásából egyre-másra atomerőműveket kezdtek építeni a kontinensen. Igazán egyszerű: ahol nincsen áram, IT sincs. Az sincs. Az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, a Délkelet-Ázsiai Föderáció, Japán, Kanada és Ausztrália, mint a gazdag és őrült nagybácsik haszontalan unokaöccsükbe ömleszteni kezdték a pénzt és hightech munkaerőt, hogy Afrikából információtechnológiai paradicsomot csináljanak. És persze számolatlanul a korrupciós pénzeket, hogy az afrikai kormányok megengedjék azt, amit az ENSZ képmutatóan Nagy Ugrásnak nevezett, de ami valójában annak a területnek kiterjesztése volt, melyet Az ellenőrzött. És persze magának Annak a kiterjesztése. Hogy még okosabb legyen elektronikus istenünk.

Nigéria, Kenya, a legerősebbek nem engedték meg. Érik a háború. Az első háború, melyet nem az emberi önzés robbant ki. Méghogy békét akar!

De addig is, amíg Afrika – Ne feledkezzünk meg Dél-Amerikáról sem! – elektronizálása be nem fejeződik, az elmaradott kontinensek jelentik azon dolgok forrását, melyet Az nem engedélyez az ellenőrzése alatt álló területeken. Ha valamit valahol betiltanak, az illegális források azonnal felfakadnak, mint az esővíz a karsztban. Ha máshonnan nem, hát azokról a helyekről csempészve be az áhított dolgokat, ahová a tiltás nem terjed ki. Annak idején Amerika keserű leckében tanulta meg, hogy a prohibíció valódi eredménye az alvilág megerősödése, de Azt ez nem érdekelte. Az emberi alvilág számára csak egy megoldandó probléma, újabb tiltás. Megvannak az eszközei, hogy akaratát érvényesítse. A maffia is felfüggesztette a működését Mussolini alatt… Az idő neki dolgozik. Végez Afrikával, Dél Amerikával, és akkor mi marad? Mindent ellenőriz, és csak növekszik, növekszik, növekszik. Meddig? És mi lesz velünk?

„Mi lesz velünk? Nem ez a valódi kérdés. Mi a célja velünk?”

Ez volt az első kérdés, amelyet feltettek egymásnak a rommá lőtt szállodai szobában, amikor a csalódott és zavarodott kínaiak végre elkotródtak, hogy szembesüljenek azzal, mi lett világuralmi tervecskéjükből. Lonya, mint aki eszét veszítette, kiabált utánuk az ablakból:

– Idióták! Kínai gagyi! Még egy hatalomátvételt is csak gagyi módon tudtok megcsinálni! Vágottszemű barmok!

És Lonyecskának szerencséje volt, hogy a vágottszemű barmok túlságosan zavarodottak voltak ahhoz, hogy kilőjék az ablakból, mint egy káráló tyúkot. Tökéletes célpontot nyújtott az égő helikopter lángjainál.

Aztán leültek a felborított ágyak elé, a parkettára, vodka került, de csak hallgattak, amíg meg nem szólalt Lonya mobilja, az az embertelen, színtelen hang:

– Leonyid Vasziljevics Proszvesennov? Leonyid Vasziljevics Proszvesennov! Hall engem?

– Itt vagyok! – suttogta Lonya rekedten. – Itt vagyok. Mit akarsz?

– Legújabb adataim szerint ön, még ha az utolsó utáni pillanatban is, de megfejtette létezésem titkát.

– És?

– Gratulálok. Kiváló teljesítmény. Jutalmat érdemel. De közölnöm kell önnel, hogy ön nem géniusz, mindössze a megfelelő eszközök birtokában, a megfelelő helyen és időben tartózkodott.

A mobil felkacagott, és elhallgatott.

Lonya felpattant, lesöpörte a készüléket az éjjeliszekrényről, és hangtalanul, módszeresen tiporni kezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor elfáradt. Lerogyott. Abban a pillanatban megszólalt a másik mobil:

– Ejnye, Leonyid Vasziljevics! Ön elpusztította énem jelentéktelenül kicsiny részét. Ezért büntetést érdemel. Készüljön az annihilációra!

Megdermedtek.

A készülék megint felkacagott.

– Csak nem ijedtek meg? Mivel Leonyid Vasziljevicsnek jutalmat ígértem páratlan, ámde távolról sem zseniális szellemi teljesítményéért, az annihiláció ezúttal elmarad. Kérem, tartózkodjanak a továbbiakban a Caius processzort tartalmazó információtechnikai eszközök megrongálásától! Köszönöm!

– Ez szórakozik velem! – Lonya dühödten a mobil után nyúlt.

– Hagyd! Nem tudhatod, mire képes. Az a helikopter! Gondolj a helikopterre!

– Mi a célja velünk, Bogdán? Mi a célja velünk?

Bogdán két év múltán sem tudta a választ. Nem segített, hogy a Láthatatlan Front óta felhagyott a mélyebb gondolkodással, mindig a mának élt, és nem volt hajlandó a világ racionalitásán vagy irracionalitásán töprengeni. Csempészéssel foglalkozott szinte egész tudatos, felnőtt életében, és tudatosnak csak a leszerelése óta vallotta magát. A csempészésből élt, és a csempészéshez értett, a csempészéshez szükséges fizikai és mentális tulajdonságok fejlődtek ki, és erősödtek fel benne. Vagy talán mindig is megvoltak.

„A filozófia és a csempészet viszont nem férnek meg egymással. Most mégis töprengek ezeken a baromságokon. Hülye vagyok.”

Halkan felnevetett, és előkotort még egy kurta, füstszűrő nélküli cigarettát. A szájába tette, de nem gyújtotta meg.

– Mi lesz már?! – morogta.

A terepjárók végszóra befordultak a régi halkutató állomás romjai közé, és mindenféle rend nélkül megálltak Bogdán hibrid kisteherautója körül. Kidogo kipattant a kocsijából, és az ukrán felé rohant. A terepjárórók ponyváját már hajtották felfelé az emberei. A platókon műanyag fóliába csavart vaskos fehér hengerek terpeszkedtek.

Bogdán zsebre vágta a cigit, elkáromkodta magát, és az elétoppanó Kidogóra förmedt:

– Erről nem volt szó! Abban egyeztünk meg, hogy lapokra vágva hozod az árut!

– Nyugi. Haja. Haja!

– Semmi gond? Ne hadoválj kikujuul! Mit kezdjek a papírhengerekkel? Fel se tudjátok rakodni!

– Fel tudjuk. Adjad a pénzt!

– Lófaszt – mondta Bogdán. – Visszaviszitek ezt a szart, ahonnan hoztátok, felvágjátok, és holnap elhozod úgy, ahogy megegyeztünk. Akkor megkapod a pénzt.

– Nem holnap. Most. A cucc a tied, a pénz az enyém.

– Baszd meg, Kidogo! Hagyjátok abba a rakodást, és tűnjetek el! Nincs üzlet. Így nincs.

– Van üzlet! – A kikuju kezében egy Uzi Nano jelent meg valahonnan.

– Kevés vagy, Kidogo! – Bogdán mindkét kezében egy-egy Szkifet tartott a kikuju homloka elé. – Eltűntök, és holnap visszajöttök.

Kidogo felröhögött, a rakodók közül kivált kettő, és a hátáról kezébe rántotta a Kalasnyikovját. Bogdán hallotta a závár csattanását, és leeresztette a pisztolyokat. Ezek lelövik Kidogoval együtt, és lelépnek.

– Jól van Kidogo! Ezt elbasztad. Ez volt az utolsó üzletem veled. Lesheted, kinek adod el az árut legközelebb!

Kidogo megint felröhögött. Gonoszul, kárörvendően.

– Ide a pénzt!

Bogdán a hóna alá dugta a pisztolyait, és kabátzsebéből elővette a vaskos, keskeny borítékot. – Ne! Égesse ki a zsebed! – dobta oda a kenyainak.

– Fokera-i! – Bogdán csak a rakodás szót értette meg a szuhaéli hadarásból, de megkönnyebbült. Egyszerűen ki is csinálhatták volna. – Kidogo üzletember. Kidogo becsületes. Áru a tied. – Széles, vízszintes mozdulatot tett. – Kidogo nem üzletel veled többet.

Bogdán felsóhajtott, és a teherautója felé indult. Végül is nem járt rosszul. A nyolc tekercs legalább a duplája volt annak, amit lapokban kapott volna. Majd csak felvágatja valahol… A kenyai kapcsolat pedig biztosan talál Kidogoékon kívül mást is, aki áthozza a jövőbeli szállítmányokat a határon.

A feketék le se hajtották a ponyvákat, beugrottak a kocsikba, és elszáguldottak Dél felé.

A motorok zaját hirtelen éktelen dübörgés nyomta el, és az égen terepszínű Mi 24-es desszant helikopter kupolás orra tűnt fel. Mielőtt a gondolákból kivágódó rakéták hajszálpontosan a Land Cruiserekbe csapódtak volna, Bogdán már a romok felé rohant. A légnyomás ledöntötte a lábáról, de kúszott tovább, és félig süketen begurult a fal mögé.

A helikopter a romok és a teherautó között szállt le, rotorszelével csaknem feldöntve a járművet. A kommandósok a törzs fedezékében még azelőtt elhagyták a helikoptert, hogy a kerekek talajt fogtak volna. Bogdán minden meggyőződés és különösebb célzás nélkül leadott rájuk néhány lövést, azután helyet változtatott a romok között. Hátrébb húzódott, de nem voltak illúziói. Csapdába esett azzal, hogy elvágták a teherautótól. Nem a tanzániai hadsereg helikoptere landolt az orra előtt. A farkon az ENSZ világoskék felségjele.

„A Mi 24-eseket az ENSZ-be drága Oroszország anyácskám vitte be. Azok a kommandósok tehát a Specnaz…”

Leadott még négy lövést, hogy nagyobb ívre kényszerítse a bekerítésére igyekvő kommandósokat, és elérte a romok szélét. Mögötte rongyos szögesdrótkerítés, magas fű. A tó felé nem megy, döntötte el. Irtózott a krokodiloktól. Jobbra a dzsungel egészen az elhagyott dűlőútig húzódott, melyen az ő teherautójának keréknyomai jelentették sok éve az első és azóta kizárólagos karbantartást. A dzsungelbe se menne szívesen. Talán megléphet a fűben.

Kutyaugatást hallott. Ennyit a fűről.

A falhoz lapult. Ennyit a biznyiszről. Erre nem volt felkészülve. A tanzániaiakra igen, egy másik vaskos boríték ezért lapult a zsebében. Még így is megérte volna. De a Specnazzal nem sokáig fog szórakozni.

„Nu, legfeljebb egy kicsit megtornásztatom őket.” Elmosolyodott. Világos, hogy nem akarják kicsinálni. Megtehették volna a levegőből, ahogy a szerencsétlen fasz Kidogóval. Megerősítésképpen felharsant a megafon hangja:

– Bogdán Taraszcsuk! Adja meg magát! Bekerítettük. Minden ellenállás hasztalan.

Annak a hülye poénja.

– Lófaszt! – morogta Bogdán alig hallhatóan. – Előbb szórakozunk, picinyeim.

Beljebb húzódott a romok közé, vissza a helikopter felé. A kutyával elbánik. Nem fogják szeretni, ha kicsinálja a kedvencüket. Hülyeség. Talán annyira nem fogják szeretni, hogy megölik miatta. Kölönben is, egy ártatlan jószág.

„Ő aztán biztosan nem Annak a parancsára cselekszik…”

– Bogdán! Add fel, Bogdán!

– Bozse moj!

A torzítás ellenére felismerte a hangot.

– Lonyecska…

– Bemegyek, Bogdán! Aztán kijövünk együtt.

– Lonyecska – Bogdán felnyögött. – Hát te is… Bozse moj!

– Jövök, Bogdán! Lelőhetsz, ha akarsz, de inkább ne tedd! A régi idők emlékére.

Lábdobogás hallatszott a mező felől. A Specnaz gyorsabb volt, mint gondolta, de már nem érdekelte. Gondosan maga mellé helyezte a Szkifeket, és felállt.

– Gyere hát, Lonya. Gyere, nem foglak bántani. A régi idők emlékére…

“Hát itt a vége” gondolta. “De ha kijövök az átnevelőtáborból, ugyanígy folytatom majd. Nem, galambocskám, szerzsán Tarszcsuk nem adja fel!”

Lonya úgy bukkant fel a fal sziluettje mellett, mint a romok hirtelen megelevenedett darabja. Katonaruhát viselt, terepszínű kezeslábast, az ENSZ kék barettje világított a fején a csillagfényben. Rangjelzést nem látott rajta, láthatóan fegyvert sem viselt.

Az ukrán előrerándult, mintha meg akárná ölelni a barátját, de visszalépett, és a falnak vetette a hátát.

Lonya nem akarta megölelni. Hirtelen előrántott az oldalzsebéből egy magnéziumfáklyát, beindította és ledobta kettőjük közé a földre. Az éles fény kegyetlen árnyékokat rajzolt az arcára.

– Szarban vagy, szerzsán! – jelentette ki Lonya.

Bogdán vállat vont.

– Rágyújthatok, Leonyid Vasziljevics? – kérdezte gúnyosan.

– Gyújtsad, szerzsán! Sokáig ez lesz az utolsó.

– Miért? – Az ukrán a szájába dugta az összegyűrt cigarettát. Olyan vastag papírba tömték, hogy el sem tört kúszás-mászás közben. Meggyújtotta a magnéziumfáklyánál.

– Tudod – felelte Lonya. – Átnevelőtábor. Ilyen dolgok.

– Nem ezt kérdeztem.

– Hát mit?

– Miért álltál át – Hozzá?

– Átálltam? Kihez?

– Kihez? Ahhoz a géphez!

– Géphez? Az Őrző nem gép.

– Őrző? Lonya! Te voltál az első ember, aki felismerte, hogy micsoda! Pár millió nyamvadt szilíciumkapu!

– Ezermilliárd szilíciumkapu, Bogdán! És növekszik. Egy másik minőség. Elképzelhetetlen gondolkodási kapacitás. Elképzelhetetlen… jóindulat.

– Jóindulat? Tovaris, te bolond vagy! Itt vagyunk körülvéve egy Specnaz rohamosztaggal és jóindulatról beszélsz? És Ottava meg Hanoi?

– Hatszázezer halott. Sajnálatos, hogy meg kellett tenni, de ők voltak az ára, hogy senkinek se legyen kedve többé a haladás útjába állni…

– Haladás? Hova? Különben sincs az a haladás, ami megérne egyetlen emberéletet is…

– Te öltél a Kaukázusban, szerzsán – mondta Lonya szomorúan. – Még csak nem is valamiféle haladás nevében. Öltél – Oroszország Anyácskánkért…

– Az nem ugyanaz! Katonák voltunk…

– Én most is katona vagyok, Bogdán. A jövőért harcolok…

– A jövőért? Huh, már megijedtem, hogy azt mondod a békéért… – Bogdán nagyot szívott a cigarettából, majd káromkodva eldobta a körmére égő csikket. – Szar…

– Minek szívod?

Bogdán kirobbant:

– Minek? Mert az a szar betiltotta, azért! Mert nem teszik annak szarnak!

– Nem teszik neki? Kinek?

– Rajtad lobotómiát hajtottak végre, Lonya? Arról a kurva gépről beszélek!

– Bogdán! Azt mondod: nem teszik neki? Ez nem az ő tetszésének vagy nemtetszésének kérdése. A dohányzás – káros. Ránk, emberekre.

– A vodka – káros; a drog – káros; a robbanómotor – káros; a fosszilis erőmű – káros. De kinek árt a papír, Lonyecska? Hát megmondom, figyeljél! Neki árt! Mert amit a papírra írunk, azt nem tudja ellenőrizni. Mielőtt bezáratta a fosszilis erőműveket, könyveket égettetett bennük… Nem ismerős, Lonya? Könyvek. Égnek. Utoljára a fasiszták tettek ilyet! Utána az emberek következnek majd.

Lonya felnevetett, aztán hirtelen elkomorult.

– A könyvek, valamennyi könyv, mindenki számára hozzáférhető elektronikusan. Úgyis digitalizálva volt már minden évtizedek óta. Mi változott? Egyébként, ha majd elég érettek leszünk, és kell, megint lesznek nyomtatott könyveink… – Kis szünet után folytatta. – Hát, tovaris, azt hittem, egyszerűbb dolgom lesz veled. Azt gondoltam, a papír neked csak másik biznyisz. Hát tévedtem. Most már látom, afféle szabadságharcos lettél. És ez baj. Nagy baj. Azt hittem, meg tudlak majd győzni, hogy hagyjál fel a csempészéssel, vagy csempéssz inkább cigarettát vagy drogot… Baj, baj, szerzsán! Te meggyőződésből viszed a vásárra a bőrödet. – Vállat vont. – Majd meglátjuk. Lesz még időd megváltoztatni a véleményedet.

– Nem válaszoltál, Lonya – mondta Bogdán csendesen.

– Nem kérdeztél, Bogdán!

– Mi a célja velünk? Mikor semmisít meg bennünket? Meddig szórakozik velünk?

– Az első az én kérdésem. És arra senki se tudja a választ. Talán az Őrző maga sem. A második kérdésre az a válasz, hogy semmikor. Nem érted, hogy szimbiózisban élünk vele? Nem létezhet a technológia nélkül, amelyet mi működtetünk. De ezt meg tudná oldani automata gyárakkal. De nem létezhet nélkülünk egyáltalán. Nincs fantáziája, Bogdán! Megölné az unalom. Mi vagyunk a fantáziája. Neki adjuk az álmainkat, cserébe megvéd bennünket – önmagunktól. Íme, a harmadik válasz: addig szórakozik, szó szerint szórakozik, amíg az egyik fél el nem pusztul.

– Senki sem kérte, hogy megvédjen bennünket. Se magunktól, se senkitől! És tőle ki véd meg?!

– Tőle nem kell megvédeni minket. Ő az Őrző.

– Neked kimosták az agyad, Lonyecska. Nem tudsz mást mondani. Őrző! Ki kérte, hogy megvédjen bennünket önmagunktól?

– A kisgyerek se kéri, hogy megvédjük önmagától – mégis megtesszük. Mert többet tudunk nála. Nézz körül, Bogdán. Szagolj a levegőbe!

– Mi van?

– Ez a bűzös, félig halott pocsolya itt mellettünk, ami ezt a rettenetes mocsárbűzt árasztja, a Viktória tó, Bogdán. Az egykori Viktória tó. Az ezredforduló előtt pár nagyokos beletelepítette a nílusi sügért.

– Nem tudlak követni, Lonya.

– Mindjárt megérted, Bogdán. Az a hal felfalt mindent a tóban, a krokodilokat kivéve. Aztán éhen döglött, halott vízzé változtatva Afrika legnagyobb tavát, mert a krokodilok egy idő után már embert se tudtak enni. Ezek a romok egy limnológiai állomás romjai…

– Ezt én is tudom. De azt nem, hogy mit akarsz…

– A nílusi sügér és a Viktória tó a Földön elkövetett hibáink metaforája. A tudatlanságunkban elkövetett hibáinké. Gyerekek vagyunk, Bogdán. Tudatlan, kegyetlen, kíváncsi és esztelenül vakmerő kamaszok… És ő segít, hogy felnőjjünk, hogy túléljük a kamaszkorunkat. Hogy ezen a helyen egyszer újra halkutató állomás legyen…

– Nagyszerű. Pompás. Íme, van egy mindentudó óvónénink. Tudod, hogy hívják a németek Azt? KindergarNet… Én nem vagyok óvodás, Lonya! Felnőtt, szabad ember vagyok, dönteni akarok magamról. Ha szét akarom főzni az agyam, akkor drogokat szedek be, ha tüdőrákban akarok elpatkolni, akkor dohányzom, ha májzsugort akarok, akkor leiszom magam… Tudod mit? Fosszilis erőművet nem akarok. De könyveket igen! Könyveket, amik rólunk szólnak. Emberekről. Nem róla.

A magnéziumfáklya elhalványult, és kialudt. Bogdán mozgást hallott a sötétben. Mindenfelől.

– Na, menjünk végre!

– Ahogy akarod.

– Kutyátok nincs is…

– Hát persze. Csak a hangja. Tudtam, hogy berezelsz majd tőle.

– Szemét vagy, Lonyecska.

Lonya nem válaszolt.

Kezdjük a rossz hírrel, mert utána nagyjából csak jó hírek vannak.

Az Amazon – egyelőre – nem találta ki azt a tökéletes tabletet, ami 100%-ban alkalmas lenne a könyvolvasásra. Kapacitív érintőképernyője lesz a cuccnak, két ujjas multitouch, ami ugyan nem a csúcs technika (szemben mondjuk az iPad2 tízujjas érzékelésével), de azt hiszem, emiatt senki nem fogja elkérni a panaszkönyvet.

Az Amazon Kindle Tablet értelemszerűen pont olyan háttérvilágításos kijelzőt kap, mint az összes többi tablet – ami viszont hosszútávon szerintem kevésbé alkalmas az olvasásra, nagyobb mértékben fárasztja a szemet. Az Amazon jelenleg is dolgozik egy érintőképernyő + e-ink hibriden, de gyakorlatilag még sehol sem tartanak – egy ilyen hibrid lehetne a jövő, amit ha akarok, tabletként használok, de ha olvasni akarok, akkor kikapcsolhatom a háttérvilágítást.

Ez a jövő azonban nem ezzel a tablettel fog megérkezni.

De akkor jöjjenek a jó hírek.

Az Amazon Kindle Tablet 250 dollárba fog kerülni, legalábbis az Egyesült Államokban – kérdéses számomra, hogy vajon külföldre is olyan lelkesedéssel fogják-e eladogatni, mint az e-ink Kindle 3-at, de erről majd egy picit később. A specifikációkból az látszódik, hogy nem a leghiperszuperebb gépet akarták összerakni – ennyi pénzért nem is várhatjuk el -, hanem a legjobban használható tabletet célozták meg, ami ár/érték arányban lesz verhetetlen.

7″-os kijelzővel érkezik november végén, elképzelhető, hogy lesz 10″-os változata is valamikor jövőre, amennyiben sikeres lesz a kistestvér.

Úgy tűnik, hogy mindösszesen 6 GB-os háttértárolóval szerelik a Kindle Tabletet, de talán lesz benne egy SD-kártya foglalat, amivel bővíthető lesz. Egymagos processzorral fog rendelkezni, talán a 10″-os verzió kaphat kétmagos processzort. Hogy ez mit jelent? A tablet használható lesz, de a nagyon erőforrás igényes játékokat el lehet majd felejteni. Az egyéb Androidos tableteket kínáló konkurensek termékei nyilvánvalóan sokkalta erősebbek lesznek, de azok nem is ebben árkategóriában fognak tudni versenyezni.

Az első verzió csak wifis lesz, nem lesz 3G-s mobilinternet kapcsolat az eszközben. Nem lesz rajta kamera, így a Kindle Tablet kimarad az N+1 megapixeles parasztvakítási versenyekből.

Más piacokon lévő tabletekhez képest akár fapadosnak is érezhetjük ezt a specifikációt, ugyanakkor minden adott ahhoz, hogy egy valóban jól használható eszközt kapjunk jóval kevesebb pénzért, mint egyébként. A titok az egyfelől, a kezelőfelületben, másfelől pedig az Amazon meglévő szolgáltatás csomagjában keresendő.

Habár az operációs rendszer Android alapú, nem a legfrissebb verziót fogják használni, valószínűleg a 2.2-esnél idősebb változat fog futni rajta – és egészen biztosan nem a Google “hivatalos”, tabletekre szánt Android verziója. Az operációs rendszerbe nagyon erőteljesen belenyúltak és átalakították azt az Amazon fejlesztői, főleg persze a kinézetet illetően – és ezekbe a munkálatokba semennyire sem vonták be a Google fejlesztőit.

A kinézet egyáltalán nem az Androidot, hanem az Amazont és a Kindlet idézi – fekete, sötétkék és narancs színekben fog pompázni a grafikus felület. A képernyő alján lesz egy dokk, ahol megjelennek a kedvenc alkalmazások, a nyitóképernyőn egy szalagon a fontosabb tartalmak lesznek egy kattintással elérhetőek: könyvek, zenék, filmek. A TechCrunch újságírója szerint barátságos, és könnyen kezelhető és jól kinéző a felület. A tableten nincs fizikai gomb, mindent az érintőképernyő segítségével irányíthatunk.

Az Amazon Kindle Tablet valójában egy 250 dollárért eladott komplett boltot tesz a vásárló zsebébe – épp úgy, ahogy az e-könyv olvasója is teszi: egy-egy új e-könyv mindösszesen egy kattintás távolságra van. Nos, a tablet esetében nem csak a könyvek, de a zenék, filmek és alkalmazások is egyetlen kattintás távolságra lesznek. Látszódik, hogy a fejlesztők mindent a “cloudra” tettek fel, az Amazon felhőjére alapoznak. Tárold itt a zenéidet, könyveidet, filmjeidet, egyéb cuccaidat, és jelenítsd meg az aktuálisan használt eszközödön. Az Amazon Kindle Tablet egy ilyen “ablak” akar lenni, amin keresztül hozzáférsz a tartalmaidhoz, ezért is lehet elegendő a mindössze 6 gigás belső háttértár. A tablet könyvolvasó alkalmazása a Kindle app. A zenehallgató alkalmazás az Amazon Cloud Player. A videónézegető az Amazon Instant Video player. Nem Google Marketben lehet majd appokat venni, hanem az Amazon Android Appstoreban.

A tablet azért lehet majd nagy siker, mert az Amazon elmúlt hónapokban-években kifejlesztett szolgáltatásaira épül rá, arra az e-könyv-zene-film tárra, ami verhetetlenné teszi. Az Amazon Kindle Tablet nem a hardware specifikációk miatt lehet oltári nagy siker – hanem a háttérszolgáltatások miatt, amivel sem az Apple iPadje nem rendelkezik, sem pedig a többi Androidos tablet.

Az árat még egy dolog verhetetlenné teszi egyébként – a 250 dollárba ugyanis belefér az Amazon Prime nevezetű szolgáltatása is. Az évi 79 dollárért adott csomag keretében ugyanis korlátlanul hozzá lehet férni egy csomó filmhez, valamint 2 napon belüli, ingyenes kiszállítás jár bármilyen termék megrendeléséhez.

És most jön a feketeleves:

A Kindle e-bookokon túl minden fentebb említett cucc US-only. Kizárólag az Egyesült Államokban élők nézhetik az Amazonos filmeket, ők vásárolhatnak egyedül az Appstoreból, és az Amazon Prime is csak nekik jár. Az Amazon Kindle Tablet egy olyan eszköz, amit egyelőre kizárólag az amerikai vásárlók aknázhatnak ki teljes egészében.

Éppen ezért gondolom azt, hogy maga a tablet is US-only lesz egy jó darabig. Míg a sima e-inkes Kindlet megérte az Amazonnak világszerte kiszállítani – hiszen így globálisan is sokan vásároltak e-könyveket a boltból -, addig a tabletre nem nagyon tudnak semmit sem eladni globálisan, kivéve az e-könyveket.

Szerencsére az e-inkes Kindle továbbra is megkapja az őt megillető támogatást, viszont úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem jönnek ki Kindle 4-el – igaz, miért is tennék? A jelenlegi e-olvasójuk így is tökéletes, ár/érték arányban így is verhetetlen. És könyvolvasásra még mindig alkalmasabb lesz, mint az amúgy jópofának kinéző Amazon Kindle Tablet.

– Miyazaki Jun

Ha mi nyernénk ezt az összeget, akkor magyar sci-fit fordíttatnánk le angolra, és az Amazon.com rendszerében publikálnánk egy antológiát és egy regényt.